4. fejezet

Másnap kiabálásra és sikítozásra ébredtünk. Magunkra kaptunk egy-egy köntöst és a töbi vendéghez hasonlóan a folyosóra rohantunk. Hat szobával arrébb, a 213 körül kisebb tömeg gyűlt össze, így mi is odasiettünk. Az ajtó előtt Olivia térdelt, és hangosan zokogott. Rögtön mellé térdeltem és átkaroltam a vállát.
- Meghalt, meghalt… - ismételgette.
- Nyugodj meg, csshh… vegyél mély levegőt. – próbáltam nyugtatgatni, közben fél szemmel belestem a szobába. A tegnapi férfi, akivel láttam a földön feküdt. Rajta is a szálloda fehér pamut köntöse volt, jelek szerint a gyilkos lefekvés előtt kapta el. A nyakát fültől fülig átvágták. A vér beborított mindent. A szőnyeg látszólag tocsogott, lábnyomot nem láttam. Akárki is volt, gyors és brutális munkát végezett.
Elvezettem Oliviát az ajtótól, ki a tömegből. Kay mellettünk termett és segített leültetni a nőt egy kanapéra, ami a folyosón állt.
- Szólt már valaki a rendőrségnek? – kérdezte izgatottan.
- Fogalmam sincs.
- Nem…Csak most…most mentem csak be. Nem aludtam nála éjjel. Megbeszéltük, hogy ma együtt reggelizünk, és nem jött le. Sose késett, ezért is jöttem fel. – szólalt meg Olivia.
- Nyugi. Mindent elintézünk. Segítünk. – simogattam a hátát.
Mint kiderült valaki már értesítette a hatóságokat. Egy csapat egyenruhás lepte le a szállodát. Az igazgató teljesen kikészült. Hát még szegény Oliv… Milliónyiszor végigmondatták vele a vallomását. Végül már én állítottam le őket. Ekkor meg sikeresen rám startoltak. Megmutattam nekik a hamis iratokat, elhitték, hogy eredetiek. Kikérdezték Kayt is, majd a többi vendéget. Sokunknak volt alibije, bár ha úgy vesszük inkább senkinek se, mert mindenki a másikra hivatkozott. Nem tudom, mit reméltek a zsaruk. Végül a testet elvitték, a halottkém első vizsgálata szerint a gyilkosság hajnali 2-3 közt történt esetleg félnégykor. Ki a fene nézi itt az óráját? Nagyon senki, mi akkor már aludtunk. De volt, aki még a bárban múlatta az idejét. A rend őrei főleg a hajukat tépték kínjukban. Végül elmentek. Oliviát bevitték a kórházba, nyugtatót kapott és később újból ki fogják kérdezni.

- Nem semmi mik történnek, nem? Tiszta Agatha Christie, biztos tetszene neki a sztori. – ücsörögtem az ágyon, éppen egy narancsot hámoztam.
- Ha tudnám, hogy ő ki volt… - mosolygott Kay.
- XX. században élt angol írónő. A krimi koronázatlan királynője. 66 detektívregényt írt.
- Miket meg nem tudok tőled.
- A saját születési dátumomat nem tudom, bezzeg ezt. – fintorogtam.
- Majd eszedbe jut az is. Ma megkötöm az üzletet, utána indulunk is haza, és holnap elkezdünk utánanézni azoknak a régészeknek, történészeknek, akiknek valamelyik nevében benne van a Kyra név. Talán ez kicsit leszűkíti a keresés eredményét.
- Nem lett volna egyszerűbb, ha elviszel a rendőrségre?
- Mondtam már Kyra, imádom rejtvényeket. Meg nézd meg, mit csináltak ezek ma is. Lett volna értelme?
- Jogos. Kérsz? – nyújtottam felé egy fél narancsot.
- Kösz nem, mennem kell. Az üzlet nem áll meg egy gyilkosság miatt. – viccelődött Kay.
- Okés, akkor este indulunk?
- Pontosan. Igyekszem vissza.
- Rendben. Várlak. – csókoltam meg Kayt.
Nap viszonylag gyorsan eltelt. Újabb furcsaság borzolta az idegeket, mikor megtudtuk, hogy Olivia eltűnt a kórházból. Miközben pakoltam a gyilkosságon járt az agyam. Persze sokra nem jutottam vele, de legalább nem a saját bajomon filóztam. Hajnali három…  Volt egy óra mikor végre visszatértünk a szobába. Szeretkeztünk, elaludtam, majd álmodtam. Egyedül ébredtem fel…Kay nem volt ott… És ez 3-4 körül lehetett. Nem volt még öt mikor visszafeküdtünk aludni…. Várjunk csak! Kay azt mondta, a zsaruknak hogy végig velem volt, én meg csak, mint egy hülye bólogattam! Pedig a frászt volt velem! Végigjátszottam az estét és az éjszakát. Meglehetősen sok gyanús dolgot találtam így utólag. Benyargaltam a fürdőszobába, ahol Kay levetette a köntösét. Végigtetvésztem az anyagot, de tiszta volt. Hála! Akkor csak paranoiás vagyok és nem ő nyírta ki a fickót. Hülye vagy Kyra! Ennyi. Visszamentem pakolászni.

Kay délután ért vissza, méghozzá rém frusztráltan. Arra a kérdésemre, hogy mi a fene történt, csak morgott valami hibáról és átverésről. Ez eddig nem biztató.
- Hagyd a cuccokat, és tűnjünk innen!
- Jó, de mégis miért?
- Hidd el, nem akarod tudni, és ha van egy kis szerencséd nem is kell megtudnod!
- Ki akarnak nyírni minket, vagy mi? – dobtam be az utolsó ötletemet. Ekkor már a szálloda előtt jártunk, pontosabban futottunk. Kay hirtelen megtorpant.
- Honnan a fenéből jöttél rá?!! – kiáltott rám.
- Cseszd meg, én vicceltem!!
- Többet ne viccelődj. – kérte egy fokkal nyugodtabban.
- Jó, de én meg magyarázatot szeretnék kapni erre. Te ölted meg a férfit ott? – tettem fel a legégetőbb kérdést.
- Igen. – hangzott a válasz. Na puff…ezt akartam tudni? Mért teszek én fel hülye kérdéseket?!
- A többit inkább Kubában. – tartottam fel a kezemet.
- Rendben.
- Azt nem mondanám éppen. – mosolyodtam el. Legyünk pozitívak elvégre. Francba kisanyám egy gyilkossal feküdtél össze. Mekkora mák, hogy nem vagyok beleesve, futott át az agyamon. De hogy én ezt miből gondolom…Lett ennél nagyobb bajom is!

Mindenki ismeri Murphyt, ugye? Ami elromolhat, az el is romlik. Ha valaki meg akar találni, az meg is fog találni. Főleg ha ki akarnak nyírni. Nos ez ránk is igaz volt. Félúton se voltunk a reptér felé, mikor egy rendszám nélküli batár nagy dzsip bevágódott mögénk. Ha nagyon akart volna, könnyűszerrel letúr az útról, de ez biztos túl egyszerű lett volna. Ehelyett előkerültek a pisztolyok. Hátrafordultam, hogy biztos jól látok-e. A szememmel nincs baj. Kár… Eldördültek az első lövések.
- Nem áll szándékomban okoskodni, de nem lehetne kicsit odalépni? Sűrűn szálldosnak erre a skulók! – érdeklődtem csevegő stílusban.
- Azon vagyok kedvesem! – gyorsított Kay. Sokat nem ért, mert a dög könnyedén jött utánunk. Kezdtem kicsit idegeskedni, de még volt arra energiám, hogy elgondolkodjam rajta, vajon miért nem félek, vagy pánikolok. Elvégre, éppen lőnek rám!! Ehelyett alig vagyok ideges, inkább csak bosszús. Kb. annyira zavar az egész, mintha a szúnyogokat kellene elhajtanom. Vagy a légkondi-szerelőt levadászni.
- Kay, mi lenne, ha dobnál egy stukkert nekem is?! Roppant egyhangú így a szólam!
- Az ülés alatt találsz párat, válogass! – ezen ne múljon, válogattam. Akadt egy szimpatikus kis darab. Lila gőzöm sincs mi a márkája, címe.
- Remek darab Kyra, automata. – pillantott hátra Kay. Röpke fegyvertani ismeretek és már viszonozhattam is a tüzet. Egész jól ment, a dzsip lelassult és kicsit elmaradt mögöttünk. Volt egy kis időn szusszanni.
- Úgy még is, mit bénáztál el? Kinyírtad a pasit, az mért nem volt elég?
- Én teljesítettem az alku rám eső részét, de ezek átvágtak!
- Kik?
- Maffiások New Landből. Akit el kellett intéznem, az egy másik család tagja volt, betörtek a new landi nagykutyák területére.
- Te is maffiás vagy?
- Frászt! Szabadúszó! – itt megint nyomulni kezdtek a fickók. Már láttam a rövidre vágott hajukat, öltönyös alakjukat. Cukik, nagyon mit ne mondjak. Lassan, de biztosan közeledtünk a reptér felé, valamit kellene tenni, mert a gépre nem fogunk tudni felszállni. Igyekeztem becélozni a kocsi kerekeit. Egy percnyi bénázás után sikerült eltalálni az egyiket. De lehet csak mákom volt. De a dzsip vezetője elvesztette az uralmat az autó felett és felfordult. Jó, hogy Vegason kívül jártunk már a nagy büdös pusztában, így senki ártatlannak nem lett baja.
- Tyhűűha kislány! Nincs kedved velem dolgozni? Ígéretes tehetség vagy! – vigyorgott Kay.
- Kösz, még meggondolom. – jelképesen elfújtam a füstöt a stuki csövéről. Egész jókedvűen értünk az eldugott kis magánreptérre. Úgy nézem, egyben hazajutunk. Juhé!