8. fejezet

Már éppen megnyugodtunk volna, de Rabet elkapta egy látomás.
- Na ne! – kiáltotta.
- Hova rohansz? – ordítottam utána, még egy pát se intettem a többieknek, már nyargaltam is utána.
- A kocsiban elmondom. – szuper! Bevágódtam a kocsiba. Ahhoz képest, hogy a Villámcsapás több mint félórára van, feleennyi idő se kellet, hogy odaérjünk. Ha megérjük, indulunk a következő rallyn. Becsszó. Kezemben a stukker, és már nyomultam is volna befele…
- Te oldozd el Briet! A támadója az enyém! – erre csak bólintottam. Nagyon megszívja ma még a vámpírribanc. Odabent halotti csönd volt, ami sose jó. Raven véresen és meglehetősen halottan feküdt a földön, de élt. Legalábbis gondolom, mert én Briehez siettem. Eszméletlen volt, gyorsan eloldoztam és behúztam egy árnyékos sarokba, nehogy egy kósza napsugár elérhesse. Felültettem és igyekeztem magához téríteni. Ő is begyűjtött jó pár sérülést, tutira nem árt neki egy kis vérátömlesztés.
- Hééé Brie!! Gyerünk ébresztő, szereted a vérem ugye? – gyorsan megvágtam magam egy törött üveggel. – Na, ha kinyitod a szemed, kapsz belőle. – elhúztam az orra előtt a karom. A szemfogait előbb láttam meg, mint a pupilláit. Egy szemvillanásnyi idővel később már belehasított a fájdalom a karomba. Próbáltam nyugton maradni, bár már fájtak a térdeim a guggolástól.
Kicsit távolabb Rabe Sallyvel dumcsizott, hát nem volt egy szívéjes traccsparti. Brie elengedett.
- Ezt nem először játsszuk el. – utalt arra, hogy régebben is volt, hogy ivott belőlem. Láttam a szemein, hogy még nincs teljesen magánál, de nemsokára jobban lesz.
- Tudom, hogy buksz a véremre, ne is tagadd! – mosolyodtam el. Fél füllel hallottam, hogy Sally halállal fenyegeti Rabet.
- Azt már nem! – felkiáltással neki mentem… volna a vérszopónak, de elszámítottam magam és egy mozdulattal a bárpulthoz vágott. Elsötétült a világ…

Tíz percnél több nem eshetett ki, de így is egy csomó mindenről lemaradtam. Pl.: Sally egy kupac hamu, Jesse itt van, meg a többi vámpír is befutott. Szupcsi! Felültem, segítettem Brienek kioldozni a lábán lévő kötelet. Lucifer felsegítette őt. Ígérete szerint biztonságba viszik. Király! A vámpírok elvonultak. Rabe Jessevel tartott én meg maradtam egyedül. Feltápászkodtam, megmozgattam a nyakam, mert kicsit fájt. A karomon ott díszelgett a Város Úrnőjének fognyoma.
- És engem ki visz haza?! – kérdeztem az üres termet. Cseszett válaszolni. Mivel Rabe kocsiján jöttem eddig, ezért mehettem gyalog. Pasim, isten se tudja, hol van, mondjuk ő se, hogy én hol vagyok. Telefon, tapogattam a zsebem, persze nincs nálam. Akkor gyalogolunk kisanyám! Megigazítottam a gönceimet magamon, nehogy már valami kósza járókelőt halálra rémítsek. Egy-két vérfolt itt, néhány ott. Oké, ez semmi, kutyának se fog feltűnni. Kényelmes tempóban haza sétáltam.
Henryt a lépcsőn kaptam el, a Villámcsapásba indult.
- Lekésted a banzájt, már végeztünk. –legyintettem.
- Oh, bocs, hogy nem értem oda időben.
- Semmi vész, helyzet elsikálva. Élünk. – nekidőltem a mellkasának. Átkarolt, és belecsókolt a hajamba. Ennyi elég is volt, hogy a világrendtől a bioritmusomig minden helyre billenjen.
Visszamentünk a lakásba, ahol lefürödtem, tiszta ruhát húztam. És indultam is tovább. Egyenesen a galériába, ahol az új kiállítás nyílt. Képnézegetés miatt is, de volt egy sanda gyanúm, hogy ott találom a barátnőmet is.

Ha a lottón is ekkora mázlim volna! Raven, ahogy meglátott elhallgatott.
- Nahát ezt a meglepetést! – sétáltam hozzájuk.
- Szia! Hát te? – fordult felém Jesse.
- Meg akartam nézni a híres képeket. – ezután már csak egy mondat erejéig jutott szerep nekem. Raven belemerült az első makacs villámcsapott történetébe, aki szembeszáll a tanáccsal. Miért nem lepődök, hogy a második Rabe? Szép kis trutyiban állunk, ha mindez igaz, amit a jó vámpír felvázolt.
Lépéseket hallottam, hát megfordultam. A többiek teljesen belemerültek a történetbe. Megismertem a fickót, aki az ajtóban állt. Nick volt, Rabe nagybátyja. Mielőtt kinyithattam volna a szám, intett, hogy maradjak csöndben.
- Ne aggódj! Megtanítalak harcolni, mert a Tanács üldözni fog, és többet kell forgolódnod a természetfeletti világban. – ezzel a mondattal fejezte be Raven a kis sztoriját.
- Bocs, hogy nem repesek az örömtől. – válaszolta Rabe.
- Ezen nem lepődöm meg. – szállt be a beszélgetésbe Nick is. A mobilom kapást jelzett, ezért otthagytam a társaságot. Henry hívott.
- Szia! Mi van?
- Baj! Egy furgonnyi alak tart a múzeumba! Fegyvereket láttam náluk, és Kyra…
- Mondd!
- Bishop is ott van velük.
- Francba!! –túrtam idegesen a hajamba.
- Mindjárt odaérek. Van nálatok fegyver?
- Persze.
- Jó, hozok én is. Vigyázzatok magatokra! Szeretlek.
- Te is. Én is. – letettük a telefont. Mára már elegem volt a harcból, de ez nem izgatta a rosszfiúkat. Kinéztem az ablakon és megláttam a fekete kistehert. Marokra fogtam a fegyvert.
- Rabe!!! Itt van Bishop és az emberei!! – kiáltottam be neki, és már indultam is lefelé.

Ahogy leértem az aulába kapásból tizenöt figurát számoltam össze, vámpírok és alakváltók is voltak. Mi a fenét csinálnak ezek Bishoppal?? Bár erre ráérünk később is.
- Fiúkák! Nem tudtok olvasni?! Zárva vagyunk! – fogtam rájuk a stukkert. Rá se bagóztak. Az egyik elindult felém és menetközben alakot váltott. Fél perc se kellett egy böhöm nagy jaguár állt előttem. Még négyen szintén átváltoztak, és nem egy muksó villantotta meg a szemfogait. Bárhonnan is néztem, nagy gázban voltam. Hallottam, ahogy a többiek lefelé rohannak.
- Ezüst amó kell!!! – ordítottam feléjük. Remélem elhiszik, nekem már nincs időm tárat cserélni, mert az egyik cica elindult felém. Belelőttem, de fel se vette. Kecses ragadozó léptekkel közelített, élvezet lett volna nézni, mondjuk egy állatkertben, a rácsok túloldalán… Így viszont kevésbé tudtam értékelni az esztétikai látványt. Reflexből hátrálni kezdtem, és le se vettem a szemem az alakváltóról. Eszembe nem jutott, hogy a hátam mögé is nézzek! Pedig ajánlatos lett volna… Valahol egy lövés dörrent, és belenyilallt a fájdalom a derekamba. Egy másodperccel később pedig a nyakamba is.
Kétszer is belém lőtt valaki.

Vége az 5. résznek