6. fejezet

Mondhatni semmit se aludtam, egy óra múlva már fent csiripeltem. Egy ideig szemeztem a plafonnal, aztán fölkeltem. A szeretkező csontvázakkal díszített pólómat nem cseréltem le, csak egy farmert húztam föl, hogy ne fagyjak le. Kicsit följebb csavartam a fűtést és a konyhába mentem. Csak a ténferegtem, és átkoztam a tehetetlenségem. Hol, hova, miért? Ezzel a három kérdőszóból könnyedén ki lehet találni, mi foglalkoztat. Kipakoltam a laptopom, a jegyzeteim, a könyveim a pultra csakhogy lefoglaljam magam. Bekapcsoltam a tv-t és végigzongoráztam a csatornákat. Az egyik éjjeli híradó egy elrabolt nyomozóval foglalkozott. A zsaruk is keresik Henryt. Helyes, több szem többet lát, remélem, a múmiáktól nem kapnak szívbajt, ha meglátják őket. Bár el se hiszik, néztem a bemondócsajt, aki éppen azt ecsetelte milyen veszélyes bűnözők az emberrablók. Haha, aranyom, ha emberek lennének! Mennyivel könnyebb dolgunk lenne! De ezeknek még rendes testük sincs… test… test!
- A rohadt életbe!! Ezeknek a három pasi teste kell!! A szentségit! – csaptam a homlokomra. Előástam az egyik halottas könyvet. Meg is találtam, amit kerestem. A szöveg szerint, holdtöltekor a megfelelő szertartás közben, mikor a haldokló lélek elhagyja a testet, egy másik lélek elfoglalhatja az előző helyét. Három éjszaka múlva holdtölte.
- Ti mocskok, ki akarjátok nyírni őket, mi? Csak kapjalak a kezem közé titeket! – szitkozódtam. Olyat fognak ezek még kapni, hogy a fal adja a másikat!
Ekkor csöngettek, ki a fene az, az éjszaka közepén. Semmi jót nem ígér, ha valaki éjjel kettőkor jön vendégségbe. Felkaptam, kibiztosítottam a stukkerom és az ajtóhoz óvakodtam.
- Ki a frászom vagy? – kiáltottam ki.
- Nyugodjon meg doktornő, nem akarom a vérét venni. – hallottam a gúnyos hangot. Mi a francot akar itt Raven?!
- Mi van nem volt elég a verés? – nyitottam ajtót. A nem létező küszöbön ott állt a vámpír, pedig reménykedtem, hogy rosszul hallok.
- Segíteni jöttem.
- Hogy mi? Na ne szórakozzatok, a Villámcsapásban érthetően kifejtettétek, hogy a múmiák nem a ti bajotok. – hitetlenkedtem. Segíteni, meg a jó édes nénétek.
- Rabe kért meg rá. Ellentétben kegyeddel, ő tud segítséget kérni.
- Rossz a természetem.
- Ezt mindenáron a küszöbön akarja megvitatni?
- Nincs küszöböm, és csak akkor jöhet be, ha tegeződünk, mert unom a hivatalos stílt. – közöltem. Egy vámpír csak abban az esetben léphet be a házadba, ha behívod.
- Rendben.
- Gyere be. – álltam félre az ajtóból.
- Köszönöm. - bekísértem a konyha részlegbe. Minden apró részletet megfigyelt. Megakadt a szeme a bazáron, ami a pulton volt.
- Nem dolgoztál eleget a múzeumban? – fordult felém.
- Követtél?
- Előbb is akartam volna beszélni veled, de az őr nem engedett be. Pedig több órányi munkát is megspórolhattam volna neked. – helyet foglalt az egyik széken. Egész barátságosnak tűnt. Úgy döntöttem kedves leszek vele.
- Rá se ránts. – legyintettem. – És bocsánat, amiért megharaptalak. Szent a béke? – nyújtottam a kezemet. Sikerült meglepnem ezzel a húzásommal. Furcsálkodva fogadta a kézfogást. Meleg volt a teste, tehát ma este már evett valakiből.
- Nahát, tudsz te udvarias is lenni. Bocsánat, amiért megütöttem hölgyem.
- Eddig csak a nőszemély kategóriába estem bele. – mosolyodtam el. – Nos, hadd halljam mit tudsz a múmiákról? – váltottam témát.
- Elég sokat. Nézzük, először mink van.
- Oké. Ez a szöveg, ami életre keltette őket. Találtam pár dolgot róluk és van egy tervem, hogy nyírjuk ki őket. Plusz van egy sanda gyanúm, miért kellettek nekik Henryék. – elé toltam a paksamétát.
- Igen? Miért? – beletemetkezett a papírokba, közben én előadtam az ötletem a testszerzésről.
- Erre gondoltam én is. – bólintott. – És mi a terv?
- El kell őket égetni, szerzek egy íjat meg pár nyílvesszőt, egy kis tüzet, és huss. – elmutogattam az ötletem.
- Kivitelezhető. Tudsz bánni az íjjal?
- Naná! De azt mond meg nekem, hogy hol bújhattak el?
- Fogalmam sincs. Elhagyatott helyeket kedvelik.
- Csatorna?
- Nem, túl nedves, azt nem szeretik.
- Pff… válogatós banda. – lekönyököltem a pultra és törtem a fejem, egy idő után majdnem szó szerint. Azt hiszem kicsit elaludtam. Ha Raven nem kapja el a búrám, én lefejelem a konyhabútort.
- Hoppá! Kösz, most megmentettél egy betört koponyától. – ráztam meg a fejem, hogy elmúljon az álmosság.
- Nincs mit. – néé, ővámpírsága tud mosolyogni! Most nézem, hát mik nem fordulnak elő!
- Tehát nem csatorna, akkor valami gyártelep kell, hogy legyen. Az is van a városban szép számmal. Kell a bejegyzett telepek listája. Meg annak az archívuma. Úgy az utolsó háborúig.– gondolkodtam fennhangon.
- Ez ráér nappal is. Kétlem, hogy hajnalok hajnalán lenne ember, aki segítene.
- Jogos. – bólintottam.

A múmiákról áttértünk a történelemre, mint közös érdeklődési tárgyra. Élvezetes kis viták alakultak ki. Egyetlen szépséghibájuk, hogy legtöbbjét képtelen vagyok megnyerni. Sajnos azzal az érvvel, miszerint, „ne mondd, hogy így volt, mert ott voltam és láttam…” nem tudok mit kezdeni. Habár simán kamuzhat is, de minek tenné.
- Hogy hívják a részeg fáraót? – tettem fel egy kérdést úgy félöt magasságában.
- Rumszesz. – és rögtön meg is válaszoltam. Ravennek nem esett le a poén. Csak kérdőn nézett rám.
- Ez egy vicc volt. – világosítottam fel.
- Aha. És mire volt jó? – értetlenkedett.
- Tudod, a vicceken nevetni szoktak. Mosolyogni már láttalak ma éjjel. Sebaj öregem egy darabig velünk leszel és ez is menni fog. – én lepődtem meg volna jobban, ha sikerül megnevettetnem.
- Nem szokásom nevetgélni. – felelte morcosan.
- És hogy éltél túl ennyi évet jókedv nélkül? – na ezt nem kellett volna. Raven még inkább elkomorult. Hányszor is mondták már édes lányom, hogy fogd be azt a lepcses szád?!
- Bocsi, ezt nem akartam. Véletlen volt. – mondtam gyorsan.
- Vannak dolgok, amiket jobb nem tudni.
- Lehet. Na nézzünk még egy viccet. – szívóztam tovább, előszedtem az agyamból azt az irdatlan sok hülyeséget.
- Mi van, ha a néger a hóba köp? – próbálkoztam előröl.
- Tél. – válaszolta magától értetődően.
- A fárasztó poénokat hagyjuk. Öreg emberek árlistája? Tatalógus. – legyintettem. Fáradt vagyok én ahhoz, hogy egy morci vámpírt megvigyorogtassak.
- Úgy látszik, én erre alkalmatlan vagyok.
- Csak szeretnéd apukám! Mindenki szokott nevetni, ide a rozsdás bökőt, hogy még te is fogsz. – közöltem magabiztosan. Erre kaptam egy halvány mosolyocskát. Egyre jobban élveztem, hogy húzhatom Raven agyát. Kár, hogy nem sokáig volt alkalmam hódolni új szokásomnak.
- Nekem mennem kell, mert még itt ér a napfelkelte. – mondta.
- Elvigyelek? – kérdeztem. – Brienél szálltatok meg, nem?
- Igen. És nem kell, köszönöm. Menj inkább aludni.
- Nem mersz beülni mellém a kocsiba?
- Nem. – na puff. Bátor vámpírka mondhatom.
- Jól van. Akkor, szia! – intettem királynői mozdulattal. Nem zavarta a marhulásom. Kikísértem.
- Aludj jól. Köszönöm a segítséget. – köszöntem el az ajtóban.
- Nincs mit doktornő. – pár másodpercig figyeltem, ahogy a vámpír távolodik, innen nézve se mondanám embernek.
Visszamentem a hálóba és eldőltem az ágyon. Perc se kellett, hogy elaludjak.