4. fejezet

Szép kis történetet hallottunk Rabetől. Ezért még marhára fognak a vámpírocskák kapni. Remélem, hamar elhúzzák a belüket sötétebb vidékekre. Mondjuk ott az Északi vagy a Déli Sark. Mindkét helyen van, hogy fél évig éjszaka van. Hat hónap itt hat meg ott. Már csak egy utazási irodát kell nyitni, vámpíroknak. Öregem, micsoda ötlet levédetem! Oké, akkor most teperjünk vissza a főmenübe.
- Javaslom, hogy feküdj le aludni! – mondtam Rabenek.
- Itt maradtok éjszakára? Van egy rakat szobám. – kérdezte. Végül is miért ne? Mindenki beleegyezett, én, meg mint egy szállásadónő kiosztottam a szobákat a bandának. Magunknak a régi szobát utaltam ki. A szekrényben még ott volt pár cuccom. Mielőtt még lefekhettünk volna Greg is telefonált. Tisztáztuk, hogy Lory jól van, alszik, ne paráljon. Nagy nehezen csak eljutottunk az ágyig.

Reggel viszonylag későn keltem már félnyolc volt. Oldalra fordultam, de Henry már eltűnt. Csak egy cetlit hagyott a párnán. Miszerint: szeret, este találkozunk, és aranyosan alszok.
- Honnan szedsz egyetlenem ezeket, a dumákat? – csóváltam a fejemet.
- Saját ötletek. – válaszolt Henry, felöltözve lépett ki a fürdőszobából.
- Oh, azt hittem már elmentél. – ültem fel az ágyban.
- Mindjárt megyünk Logannel. Mire ébredtél fel? – lehajolt hozzám, hogy megcsókolhasson.
- Csak úgy. – vontam vállat. Kikászálódtam az ágyból.
- A kedvenc pólóm, szóval itt van. – nézett végig rajtam a srác.
- Tegnap észre se vetted?
- Nem ez érdekelt. – somolygott. Úgy döntöttem ráérek még felöltözni.
- Logan merre van?
- Gondolom, ahol Jaziri is.
- Nagyokos. Menjünk, keressünk valami ehetőt.
Odalent a konyhában senkit se találtunk, így hát nekiálltam kaját gyártani a két pasinak. Amíg én a pultnál ügyködtem, Henry sikeresen rárabolt a kávéra. Most nem veszem el tőle, mert ez az első adagja. A következőt annál inkább. Befutott Jazzy és Logan is. Utóbbi indulásra készen, előbbi hasonlóan hozzám még alvós göncben.
- Szép, új napot mindenkinek. – köszöntem.
- Nektek is. – vágták rá kórusban.
- Jazzy ma mi a programunk? – érdeklődtem.
- Tízre elég mennünk, beszéltem Emilyvel és mondtam neki, hogy éppen kialakult egy válsághelyzet. De kár is volt szólni neki, mert tud a vámpírokról.
- Mégis honnan?
- Mit tudom én. – vont vállat. Ha már ott voltunk, hát mi is megreggeliztünk a két sráccal együtt. Mi még a teásbögréinkkel a kezünkben ücsörögtünk, mikor Logan Jazirinek, Henry pedig nekem adott egy csókot és elhúztak dolgozni. Idilli egy jelenet volt.
- Még a végén belefúlunk a rózsaszín taknyóba. – fintorogtam.
- Ez most annak a szinonimája, hogy boldogok vagyunk a pasijainkkal? – fordult felém vigyorogva a kolléganőm.
- De nem?
- Nem szégyen a boldogság. Meg elég sűrűn dobjuk fel az életünk egy kis adrenalinnal. Pl.: vámpírok, múmiák.
- Jogos. De néha rácsodálkozok.
- Nyugi, nekem is furcsa még. Ne agyaljunk rajta, inkább élvezzük. – csapott a vállamra Jazzy. – Gyere, használjuk ki, hogy ráérünk és tegyük a semmit egy ideig. – ez igazából azt jelentette, hogy fejben dolgoztunk. Megterveztük a boszorkány kiállítás részleteit. Rengeteg mindent kell beszerezni, megrendelni, egyeztetni. Háromnegyed óra alatt megint egy rakat teendőt szedtünk össze.
- Oké, ez bőven sok nekem, inkább elmegyek öltözni. – közöltem.
- Rendben, megyek én is, aztán készítek a többieknek is reggelit, nézd meg Lorelait, hogy jól van-e. – a szobám felé menet benéztem a boszinkhoz. Nyakig betakarózva aludt, helyes. Magamra kaptam egy farmert, meg egy bordó pulcsit. Visszamentem a nappaliba, meghallottam, hogy csöngetnek, már elindultam volna ajtót nyitni, mikor Rabe elsuhant előttem így hát visszaültem a kanapéra. Egy kicsi dobozzal volt elfoglalva észre se vette, hogy ott vagyok.
- Ki volt az? – kérdeztem. Erre sikított egyet, én meg majdnem szívrohamot kaptam.
- Hogy kerülsz ide? – úgy látszik, elfelejtette, mit mondott tegnap este.
- Itt aludtam, ahogy a többiek is. – feleltem.
- Ja tényleg. Csomagot kaptam. – mutatta meg a dobozt, amiben egy Cd volt. A mellékelt cetli arról árulkodott, hogy a múltkori betörő küldte. Ennek az illetőnek szíve vágya, hogy Rabe és Jesse összevesszen. Eddig semmi sikert nem ért el. Mivel nem tudjuk kicsoda ez a nagyon okos, így nincs is rá módunk, hogy közöljük vele, hogy ne strapálja magát, úgyse fog semmit elérni. Betettem a Cd a lejátszóba, hála a technika fejlődésének, nem csak hallottuk, hanem láttuk is a felvételt. A szám vádaskodó, gúnyolódó volt, és csak a síkhülyék nem vették volna észre a kemény tartalom mögötti fájdalmat. Maga a zene hullámzott, igazodva a szöveghez.
- Jesse jobban utált a szakítás után, mint gondoltad. – állapítottam meg.
- Szíve szerint megölt volna. De nekem tetszik. – mondta Rabe. Nem esett kétségbe a daltól, miként azt az elmebajosunk remélte.
- Nekem is. Szakíts vele megint, és világsztár lesz belőle. – dobtam be az ötletet.
- Na persze! A többiek alszanak még?
- Logan és Henry már elment dolgozni. Lorelai még alszik. Jaziri pedig a konyhába van.
- Akkor csatlakozzunk hozzá.

A konyha előtt Rabe hirtelen elkapta a karomat.
- Bocsánat a tegnap miatt.
- Ugyan miért? – fordultam felé. Persze nagyon jól tudtam, miről van szó.
- Azért, hogy nem hagytam, hogy köves minket. Nem akartalak veszélybe sodorni.
- Mert ha itthon ülök, és gyomorfekélyt kapok az idegességtől, hogy mi van veletek, az jobb? – kérdeztem enyhén ironikusan. – Csak azért nem mentem utánatok, mert Henry és Logan simán lefogott. Úgyhogy nem a te csúnyanézésed tartott vissza. Felejtsük el, de legközelebb ne akarj kizárni. Oké?
- Oké. – bólintott.
- Jaj, ne vágj ilyen komoly fejet, mert felkötöm magam! Gyerünk vigyorogni! – karoltam bele nevetve. Úgy se tudok rá haragudni. Meg se próbálom. Minek strapáljam magam, nem?
- Jazzy, egy egész hadseregnek főzöl? – léptünk be a konyhába.
- Mi? Ja! Nem, csak ilyenkor olyan jól tudok gondolkodni.
- Jobb, ha nem túráztatod az agyad, mert abból csak baj lesz!
- Te beszélsz?! – fityiszt mutatott, ennyire érdekli a véleményem! Micsoda egy nőszemély!

Tíz után kicsivel már bent is voltunk a múzeumban. Rálestünk a múmiákra, semmi mozgás. Ez jó hír. Elmeséltük a vámpírokat és az életre keltést is Emilynek. Szántuk-bántuk, hogy véletlen felkeltettük a kriptaszökevényeket. A főnökasszony egy legyintéssel elintézte, mondván majd pár napig még figyeljük őket, nehogy valami baj történjen. Úgy is csak a hétvégén lesznek bemutatva a nagyközönségnek. Megnyugodva tértünk vissza a munkánkhoz.
Eseménytelenül telt a nap egészen délutánig. Jazzyvel éppen a katalógusokat rendezgettük, mikor meghallottuk, hogy valaki sikítozik. A sikoly után egy horror filmben illő üvöltés következett. Összenéztünk.
- Ugye nem? – kérdezte.
 - Attól tartok, hogy… - be se fejeztem a mondatot, de már rohantunk is kifelé. A folyosón összetalálkoztunk Emilyvel.
- Mi történt?
- Bezáraztam a részleget, ahol a három múmia volt, a takarítónő ment csak be. De úgy látszik, hogy újra életre keltek. – hadarta a főnökasszonyunk.
- A rohadt életbe is bele! – káromkodtam.
- Most mi lesz? – mondta ki hangosan, a minket foglalkoztató kérdést Jaziri.
- Fogalmam sincs. Esetleg elintézem őket úgy, mint tegnap. Aztán kitaláljuk. – felértünk a részlegre. Szerencse, hogy záróra után voltunk és már nem volt itt se látogató, se dolgózó. Csak a biztonságiak meg az ájult takarítónő.
- Szóltam a rendőrségnek. – fogadott minket az egyik őr.
- Sokra megyünk vele, nem hisznek nekünk. – legyintett a mindig nyugodt Emily. Odafordult hozzám.
- El tudja kapni őket?
- Muszáj lesz. – a kicsi villámok már ott izzottak az összezárt markomban, ahol senki nem láthatta őket. Két biztonsági ember résnyire kinyitott az ajtót, amin besurrantam. A tárlók üvege kitörve, múmia sehol.
- Cic..cicc kicsikéim. – szólongattam a dögöket, mínusz sikerrel. – Gyeretk már ide ti mocskok! – kiáltottam. Sehol semmi, még egy rezdülés se. Viszont a fegyverek a falakról eltűntek. Tehát kardjuk már van. Az ablakok törésbiztos üvegből vannak. A helyiséget raktárnak használjuk, mindenhol dobozok és más lomok hevertek. Kikéredzkedtem a folyosóra.
- Na? – kapta el a vállam reménykedve Jazzy.
- Nem találom őket. – csóváltam a fejem.
Lépteket hallottunk a lépcső felől, odaóvakodtam, és majdnem rádobtam a villámokat Loganre és Henryre.
- Ti meg mit kerestek itt? – tettem fel a költői kérdést.
- Valaki betelefonált a rendőrségre, hogy elszabadult három múmia. Persze, hogy mindkeni csak röhögött a bejelentésen. A kollégák viccből szóltak nekem, hogy nem az én barátnőm a ludas-e az ügyben. Mivel felén még ez sem kizárt, inkább eljöttem megnézni, mi van. Nos? – hadarta el Henry. Ennél már csak én válaszoltam gyorsabban. Pár mondatban összefoglaltam a tegnapi történetet.
- Miért nem mondtátok korábban? – értetlenkedett Logan.
- Mert jobban aggódtunk a vámpírok miatt, és mert azt hittük, hogy megoldódott a probléma. – felelt most Jazzy. Emily is odajött a négyesünkhöz. Gyors bemutatást celebráltam.
- Tehát a kérdés most, az, hogy pusztítsuk el végleg a sétáló hullákat. – folytattam.
- Fájó szívvel mondom, de el kell őket égetni. Ez az egyik leghatásosabb és leggyorsabb módszer. – mondta a főnök.
- Ezen ne múljon. – vontam vállat. – Hol egy fáklya?
Két égő fáklyával a kezemben újra beóvatoskodtam a félhomályos raktárba. Sikerült rávenni Henryt, hogy ne jöjjön be velem. Hogy, hogyan, azt még meg kell kérdeznem Emilytől, mert ő beszélt vele.
Általában szeretem az ilyen helyeket, de most minden láda mögött rémeket láttam. Azt hittem kihabzik a fülemen az adrenalin. És semmi nesz. Egy árva mukk se. Lehet már kiszabadultak? De hogy? És mikor? Kezdtem roppant ideges lenni. Úgy látszik a rohadékok tanultak a tegnapi esetből és óvatosabbak. Újabb dobozkupacot jártam körbe, mikor ordítva elém ugrottak. Reflexből feléjük vágtam a fáklyákkal, de ketten elkapták az égő fadarabokat a harmadik, pedig engem. Rúgkapáltam, de hiába, mert a falhoz vágott, oltári nagyot nyekkentem. A három múmia pedig kirontott az ajtón. Lövéseket hallottam, majd két csattanást, aztán üvegcsörömpölést. Utánuk rohantam.
- Mi van? – kérdeztem, ahogy kiértem az ajtón. Odakint szabályos felfordulás fogadott. A biztonsági őrök leütve, Emily és Jazzy pedig félájultan a falnál. Henry és Logan sehol.
- Mi történt? – térdeltem le Jazirihez.
- Elvitték őket. – pillantott fel a csaj, a fejét fogva.
- Kik, mit?
- A múmiák. Logant és Henryt. Leütötték, majd felkapták őket és kiugrottak az ablakon. – mutatott a szemközti falra. Először fel se fogtam mit mondott… Emily is magához tért.
- Hogy mi???!!! – értettem meg végül, hogy mi a harci helyzet. Odarohantam az ablakhoz és kibámultam az utcára. Minden tök nyugis. Az emberek jönnek-mennek.
- Nem tűnik fel egy teremtett léleknek se, hogy három nem éppen idevaló egyén hurcolász két másik idevalósit?! – idegességemben beletúrtam a hajamba. Sok, dilis, vakegér ember!
- Nem tudom. Utánuk kell mennünk. – sóhajtotta Jaziri.
- Jól vagy? – segítettem fel előbb őt, majd a főnökünket is.
- Induljanak csak. Itt minden rendben lesz. – intett Emily.

Első kanyarban hazamentünk. Mint a szélvész lefertőtlenítettem a sebeim és tiszta ruhát húztam. Jazzy az egyik fotelban ült és némán meredt maga elé. Mielőtt megszólalhattam volna felnézett, úgy látszik, feldolgozta a történteket.
- Tehát, szólunk a többieknek. Aztán nekiállunk megkeresni őket. Kész vagy?
- Persze, felhívom Rabet, mondom neki, hogy jöjjön a Villámcsapásba. – előhalásztam a telómat. A barátnőm azzal fogadott, hogy neki szintén van mesélnivalója. Remek, mi történhetett még?
Jazzyvel elindultunk. Mivel már bőven sötét volt, reméltem, hogy Briet is ott találjuk, hátha tud adni egy tuti tippet, hol bújhat el három múmia. Mikor beléptünk a szórakozóhelyre a Város Úrnőjét sehol se láttuk, viszont az egyik szövetségi tagot igen. Az elmondások alapján könnyen kitaláltam, hogy Ravenbe botlottunk bele. Még csak ez hiányzott!