2. fejezet

Másnap reggel alig volt hangom. Sebaj, megy a pantomimi, mint a huzat! Persze, hogy az a hülye, akivel együtt élek kiröhögött. Miért nem fujtottam még meg? Mert én se vagyok normális. Mondhatni teljesen átlagos volt a reggelünk, csak a kávésbögrét vágtam Henryhez. Ha már egyszer kiabálni nem tudtam vele. Amúgy a trenírozással egész jól haladok. Bár Jessehez képest elmaradtam, mert ő képes volt rávenni Rabet, hogy csak napi két adag löttyöt igyon. Egyel lekörözött. Mindegy, lényeg, hogy szívszerelmeink erősen csökkentették a koffeinmérgezés esélyét.
- Annyi eszed van, mintegy marék lepkének! – ezt én susogtam Henrynek, mert azt mondta, hogy olyan a hangom, mint egy kiszolgált bárénekesnőnek.
- Nem hallom! Mit mondtál édesem? – vigyorgott, mint a…a… nem tudom mi, de nagyon. Elmutogattam, hogy kitekerem a nyakát. Nem hatotta meg, nevetve felkapott és megforgatott. Most üssem meg? Fene vinné el a vajlelkem!
- Azt próbáltam, meg tudtodra adni, hogy egy ketyós vagy, de azért én szeretlek és vedd be a gyógyszereidet! Hátha a kis zöld piruláktól befejezed a vigyorgást. – éss igen! Sikerült két mondatot közel normális hangerőn végigmondanom.
Valahogy így telnek a hajnalok/reggelek mifelénk. Mire beértem a múzeumba a hideg miatt még az a kevés hangom is eltávozott Hawaiira. Az irodában Jaziri már várt rám. Hajnalban értek haza Logannel, Rabe ment értünk, mert Jesse meg éppen utazik el. Táblázat kell hozzá, hogy tudjuk, ki hol leledzik. Intenzíven integettem a csajszinak.
- Szia neked is. Mi van, megfáztál? – kérdezte. Ahhoz képest, hogy most repülte át a fél világot rém fitt. Mire jó, ha valaki hiperaktív. Elmutogattam neki mi bajom. Egy darabig eltartott mire fölfogta.
- Örülök, hogy jól sikerült a tegnap estétek. – hála égnek, magától beszámolt az utazásról. Tiszta jó, mert végre rendesen összejöttek Logannel. Ha már gratulálni nem tudtam, hát igyekeztem minél szélesebb mosolyt varázsolni a képemre.
Glenna, a titkárnőnk behozott egy bögre, forró teát. Nem rajongok ezért ez italért, de most nagyon jól esett. Főleg a torkomnak. Tíz perc után már képes voltam megszólalni.
- Háá, beszélek! – közöltem vidoran.
- Na azért ne túlozzunk. Suttogsz. – lombozott le Jazzy. Beintettem neki.
- Dr. Eleison! Micsoda mozdulat volt ez! – lépett be Emily, a főnökasszonyunk. Persze nem gondolta komolyan, hogy majd most megfenyíti a renitens munkatársat. Egy hatalmas kartondobozt cipelt és rém vidámnak tűnt.
- Ez micsoda? – kérdeztem rögtön.
- Ide címezte valaki. Könyvek vannak benne, szeretném, ha megnéznétek. – tette le az asztalra. Jazzyvel rögtön rávetettük magunk. 27 könyv volt, legtöbbje XIV-XVII. századi. Voltak itt krónikák, útinaplók és több boszorkánykönyv is.
- Hű, ezeket Lorelainak is látni kell. – fogta a kezébe az egyik kötetet Jaziri.
- Kicsodának? – Emily nem ismerte a házi boszink.
- Boszorkány. Barátnőnk. – fejtettem ki röviden.
- Értem. – bólintott a főnök. – Azt hiszem, az egyik emeleten lehetne, mondjuk tíz szobát szentelni a boszorkányságnak. Van ilyen vagy hasonló kiállítás az országban?
- Kétlem, attól függetlenül, hogy az utolsó háború óta a wicca és más természetvallások kerültek előtérbe, az alapjukkal, pogánysággal, boszorkányokkal nemigen fogalakoznak még most se a történészek. – mondta Jazzy.
- Helyes, akkor mi leszünk az elsők. A barátnőjüket feltétlen vonják be, és más helyi boszorkákat is! Januárra kérek egy kidolgozott tervet! – csapta össze a tenyerét, azzal elment. Nekünk meg újfent a nyakunkba szakadt egy monumentális meló.
- Fel is hívom! – rögtön indult is Jaziri telefonálni. Öt perc múlva visszatért, miszerint Loryt felvesszük a szerkesztőségben, mikor megyünk az új múmiákért. Délután meg Rabe úgy is jön értünk, mert ruhapróba lesz.

A napi program eseménytelenül telt, a hullák rendesen megérkeztek, Lorelai szintén ráért és örömmel hallotta, hogy mit talált ki a főnökünk. És természetes, hogy segít nekünk. Kora délutánra elhelyeztük az egyiptomi, a mongol és viking múmiát is az őket megillető helyre. Végre ráértünk a könyvekkel foglakozni, közben pedig az esküvői előkészületeket is elkezdtük megbeszélni.
- Édes isteneim, ez egy Árnyak Könyve, egy Sastys nevű boszorkányé. Nem értek tisztán mindent, mert a kevert bele keltát is. Csodálatos. – örömködöt Lorelai.
- Ezért is szeretjük, amit csinálunk. – mondtam vidáman. A könyv tényleg gyönyörű volt, fekete bőrkötés, elsárgult papírlapok. Visszaadtam Lorynak. Megpróbált valamit kiolvasni az egyik oldalon, de nem ment. Végül addig gyepálta a szöveget, míg sikerült. Fennhangon olvasta ki végül. Mikor az utolsó sor végére ért egy baromi nagyot mennydörgött.
 - A franca! Mi volt ez? – ugrott egyet Jaziri.
- Nem tudom, de nem tetszik. – közöltem. – Jobb, ha utánanézünk. – javasoltam.
Már záróra után voltunk, így senki se volt az épületben. Szerencsére.
- Kyra, az új múmiákat még nem állítottuk ki, ugye? – kérdezte Jazzy.
- Dehogynem. – fordultam a tárlók felé. – Ott… - belebámultam az üres üvegdobozba. – voltak. – de most nem voltak, mi az…? – Bassza meg!! Hova lettek?!! – kiáltottam. Furcsa zörejeket hallottunk a folyosóról, kióvakodtunk, mikor is egy azonosítatlan izé ugrott a nyakunkba. Lory sikítva átdobta a válla felett. A valami hangos puffanással landolt. Azt hittem rosszul látok. Mocsárbarna ember alakú akármi, lángvörös pacsmaggal a fején. Rozsdás karddal a kezében.
- Gyerekek, ez a viking harcosunk! – állapítottam meg.
- Életre kelt? – kérdezte Lorelai.
- Mint a sicc!
- Hogy halasszuk vissza? – jó kérdés Jazzy. A múmia nekünk jött. Közös erővel átvágtuk a korláton. Az aulában landolt.
- Khmm… ha ez él, akkor a többi is? – suttogtam félve. Válaszul nem evilági üvöltést hallottunk. A másik két múmia most próbálhat kiszabadulni.
- Kielégítő válasz volt? – nézett rám Lory. Lerohantunk a földszintre. Ki kell jutnunk innen, aztán bezárni a kócerájt és kitalálni, mi a fenét tegyünk az elszabadult hullákkal?!  Odalent belefutottunk Rabebe.
- Mi a fene folyik itt? – kérdezte, ahogy meglátta a kis triónkat.
- Feltámadt három múmia. – homályosította fel a házi boszi. Ha nem lettünk volna éppen nyakig a lekvárban, esküszöm, lefényképeztem volna milyen fejet vágott.
- Hogy mi??!!
- Hosszú mese, ha elkaptuk a dögöket, elregéljük. – ígértem. – Van fegyvered?
- Naná! – megmutatta a késeit.
- Király, hogy vadásszuk le őket? – Jaziri olyan okos kérdéseket tud feltenni, mondtam már?
- Honnan a rákomból tudjam! – kezdtem idegesedni. Kár volt nekem tegnap elkiabálni, hogy két és fél hete nem volt semmi vészes ügy! Közben a lépcső felé vettük az irányt. A viking múmia hátulról jött a mongol és egyiptomi előröl. Megjegyzem az afrikai származású nézett ki a legemberibben. Ettől függetlenül… rém ocsmány dög az összes.
- Útálom a múmiákat! – jelentette ki Rabe, mikor végignézett a díszes társaságon.
- De jó, hogy csak három van. – sóhajtotta Jazzy, az optimista. Mondjuk, igaza van, de akkor is! Pont hárommal több élőhulla a kelleténél. A dögök lassan megindultak felénk. Itt az ideje gondolkodni. Mit tegyünk, ha három múmia akar minket megölni? Van ilyen pont a cserkészek kiskönyvében? Persze, hogy nem. És én se vagyok cserkészlány.
De jó is lenne villámot dobálni, mint a jó öreg Zeusz, ábrándoztam. Lenéztem a tenyeremre és elképzeltem, hogy megfogom a villámot. Először csak valami furcsa bizsergést éreztem. Odanéztem és egy kicsi kékes gömböcske virított a kezemben. Mint egy energiabomba. Kapsiból hozzávágtam a mongol egyedhez, mire az kifeküdt.
- Öregem, csont nélkül! – kiáltottam.
- Ezt honnan vetted? – hüledezett Rabe.
- Mit tudom én, lényeg, hogy működik! – ekkora már, mind a két tenyeremen ott voltak a mini-villámok. A maradék két múmia teljesen leblokkolt. Simán eltaláltam őket. Szinte egyszerre vágódtak el a lépcsőn.
- Vége? Ennyi volt? – hajolt feléjük Lorelai.
- Bőven elég volt. Mehetünk ruhát vásárolni? – tért vissza a napi kerékvágásba Rabe.
- Csak pakoljuk vissza őket. – mondta Jazzy. Húsz perc alatt visszatrógeroltuk az elkószált kiállítási darabokat és elmentünk a ruhanézőbe. Mire odaértünk a vérnyomásunk is visszaállt a normálisra. Sőt, a harmadik rucinál már el is felejtettük a történteket. Sebaj lett más bajunk!