1. fejezet

Unatkoztam! A múzeumban! Én! Hát igen.
Ugyanis Jazzy valahol Londonban van Logannel és nekem kellett az igazgatóis megbeszélésre elmennem. Feladatom prímán teljesítettem az első öt percben. Ebből kifolyólag lett három új múmiánk. Egy egyiptomi orvos egy mongol és egy viking hadvezér. Utóbbi kettő természetes úton mumifikálódott. A tárlók készen voltak, csak a lakókat várták, akik holnap délelőtt érkeznek meg. Hipp-hipp hurrá!
Most viszont számomra értelmetlen dolgokat hallgatok. Előttem heverő papírdarabra kezdtem firkálgatni. Egy pálcikaemberke verte agyon a másikat. Tizenöt perc alatt a teljes Mortal Combat ott volt a lapon. El van a gyerek, ha játszik. Újabb idegölő óra és végeztünk is.
Átöltöztem az irodában, majd egy körútra indultam a munkahelyemen. Az aulában volt a ruhatár, a büfé, az ajándékbolt, két irányba lépcsők vezettek fel a kiállítási termekbe. Egyelőre öt emelet van készen, és még van kettő, ami át/kialakítás alatt áll. Több kisebb épületet még most kezdtek el hozzáépíteni ehhez a főépülethez. Nem tudom, hova fog nőni a múzeum, de már így is mi vagyunk a legnagyobbak ezen a parton és a legolcsóbbak is. Éves szinten több tízmillió látogató. Hiába, Emily érti a dolgát. Bár neki akkora vagyon áll a háta mögött, hogy nem oszt nem szoroz, ha a múzeum esetleg mínuszra jön ki, de hála az égnek eddig ilyen nem volt. Ezt is most tudtam meg, valami értelme csak volt a tanácsülésnek.

A parkon keresztül indultam haza, kivételesen nem görkorin, mert leesett a hó. Tehát gyalogoltam. Nem is estem hasra csak kétszer, és akkor se látta senki. Éppen egy jégtócsát kerülgettem, mikor sikoltozást hallottam. Szinte rögtön láttam a villámot is. Félőrült tempóban nyargaltam egy pad felé. Huszonéves srác elborult tekintettel és egy késsel, vagy inkább mini-karddal fenyegetett egy nőt. A pénzét követelte. A csaj sírt, sminkje elfolyt.
- Héé, apukám! Kezdj egy megfelelő áldozattal. – kiáltottam oda. A támadó vérbeforgó szemekkel nézett rám. A pupillái óriásira tágultak. Be van lőve, futott át az agyamon. A nyakamat rá, hogy egy narkóst fogtam ki. Sose fogom az ilyeneket megérteni. Miért jó nekik önkontroll-vesztetten hülyeségeket csinálni?! Végignéztem a csávón, ösztövér, trottyos gatyában, három számmal nagyobb pulcsiban. Szétnarkózott májjal, aggyal. Nekem ugrott a haleffal, de már felkészültem az érkezésére. Kiütöttem a kezéből a bozótvágót és a földre küldtem. Picikét megsokkeroltam. Elájult, ahogy az áldozat is. Hívtam a mentőket. Szegény lányt sokkos állapotban vitték el, a nyakán a vágás nem életveszélyes, kár, hogy pár évig ettől az esettől a pszihológusok díványán fog heverészni. A narkóst magam vettem kezelésbe. Azaz, a rendőrökkel együtt bevonultam az őrsre. Előadtam a történetet, így a megtámadott nőnek nem kellet bejönni.
Ha már ott voltam, hát átmentem Henryhez. Vagyis mentem volna, ha ott lett volna. De nem volt. Pedig elvileg ma hamarabb lelécel, ugyani este lesz a szokásos kosármeccs a tűzoltók és a rendőrök között. Évente többször is megrendezik ezt a sporttalálkozót. Ez az utolsó meccs az évben. Henry is játszik, szóval, naná, hogy ott a helyem!
Mikor előadtam, hogy kit keresek, és én ki vagyok a fél részleg rám startolt. Azt nem tudtam meg hol a pasim, de szinte az összes munkatársát megismertem. Végül sikerült kiszedni az egyik nyomozóból, hogy a szívem szottya valahol még helyszínel, de perceken belül jönnie kell. A percekből végül félóra lett. Henry a hivatalos kék dzsekiben és baseballsapkában volt, mikor megérkezett. Először észre se vett.
- Mennyi az óvadék? – kérdezte vigyorogva, mikor meglátott az asztalánál.
- Kac-kac. Gondoltam beugrok, ha már erre jártam. – elmeséltem mi volt a parkban.
- Hülyék szabadlábon. – csóválta a fejét.
- Kb. Meddig kell maradnod még?
- Nem sokáig. Megvársz?
- Szerinted mi a fenét csináltam eddig? – újabb fél óra és már mehettünk is.

- Bocs, hogy ilyen sokáig tartott. – mondta Henry mikor végre a kocsiba ültünk.
- Semmi vész, ráérek. Érdekes munkatársaid vannak, jó fejek. – szemezgettem a hallottakból. Például az egyik fickóra rásóztak egy labrador kölyköt, mint kis növésű vizslát. Jól kiröhögtem szerencsétlent.
- Ja igen, emlékszem Titus volt ez. A srácai imádják a kutyát, kár, hogy az eb tériszonyos és minden nap le kell vinni a lépcsőn sétálni. – ilyen és ehhez hasonló semmiségekről beszélgettünk.

Este hatra mentünk a sportcsarnokba. A meccs hétkor kezdődött, Henry mindjárt az elején otthagyott, ment a csapat többi tagjához. Én pedig helyet foglaltam a lelátón. Sikeresen megtaláltam a rend őreinek drukkertáborát. Barátnők, feleségek a gyerekekkel, haverok, munkatársak mind itt szorongtak. Fél óra alatt tele lett a spori. A tűzoltók és szurkolóik amblokk pirosban, mi meg kékben feszítettünk. Egyik oldalamon egy férfi ült a barátnőjével a másik oldalamon két nő a gyerekeikkel. Mivel nem ismertek egyértelműnek vették, hogy bemutatkozzanak. Laura és Shelly már gyakorlott zsarufeleségek voltak. Fejenként két-két gyerekkel. Mint kiderült a férjeiket ismerem, Titus, a kutyás pasi Laura férje Shellyt pedig Daniel vette el, aki szintén Henryvel dolgozik. A srácot nem rég lőtték le. A gerince sérült, így most a kórházban fekszik.
- Négy hétig kómában volt, azt hittem megőrülök a félelemtől. Aztán most jön a gyógytornász, és még sorolhatnám. De él és lábra fog állni. – mesélte Shelly nyugodtan. Úgy belegondoltam, hogy egy nyolc és egy öt éves gyerekkel végigparázni az egy hónapot. Hát nem egy leányálom, az kétségtelen. Dolgozni, foglalkozni a gyerekekkel, elmondani nekik, hogy mi van az apjukkal, aztán ülhet a kórházi ágy mellett. Hát huh! Méghozzá nagyon.
Ezután vidámabb témákra terelődött a szó.
Ahogy elkezdődött a játék az összes kedves aranyos háziasszony vérmes drukkerré lépett elő. Teli torokból kiabált mindenki. Lila gőzöm se volt, melyik tábor a hangosabb, de hogy megsüketültem az biztos. Ja, meg holnapra semmi hangom lesz. Elvégre nem maradhatok el a többi nőtől. Rengeteg kiskölyökkel is beszélgettem, ők elláttak különböző jó tanácsokkal. Miszerint, hogyan lehet úgy enni, hogy egy percre se hagyom abba a biztatást. Értsd: üvöltözést. Elképesztően élveztem az estét, és a plusz élmény az volt, hogy nyertünk is! Az utolsó percben dobta a győztes kosarat, na ki? Bezony! Nem virult a fejem kicsit se. Laura és Shelly egyszerre ugrott a nyakamba. A nézőtér lassan ürült ki.
A más családokkal együtt én is a győzteseket vártam az öltöző előtt.
- Nagyon király voltál! – ugrottam Henry nyakába, ahogy megláttam. Lazán felkapott. Látszott rajta, hogy lefáradt, de nagyon virult a feje. Minden felvezetés nélkül szenvedélyesen megcsókolt. A körülöttünk állók hujjogtak, meg füttyögtek. Egy másodpercre megcsapott a hírnév. Nevetve álltam a lábamra, mikor végül Henry letett a földre.
- Te se voltál semmi, tökéletesen kihallatszott a hangod, ahogy kiabáltál. – átölelte a derekam. Gratulációk, vállveregetések tömkelegét kaptuk, bár azt nem értettem, hogy én miért. Alig tudtunk elszabadulni, még vagy harminc embert megismertem, ennyi nevet képtelen vagyok megjegyezni. Valahogy csak elfogytak az ismerősök.

Hazafele vettük az utunkat. Már lassan két és fél hete semmi ziccer nem ütött be. Ezt a gondolatom megosztottam Henryvel is.
- Talán unatkozol? – kérdezte jókedvűen.
- Azt azért nem. Szuper este volt. – kényelmesen elnyújtózkodtam az ülésen.
- Egyetértek. – szabályosan körbevigyorogta a fejét, mázli, hogy a fülei megakasztották.
- Most várod, hogy fényesítsem az egód, mennyire szenzációs voltál? – incselkedtem.
- Valami hasonlóra gondoltam. – másfél mondatig jutottam, mert hazaértünk. Kedvenc portásunk is megérdeklődte, hogy sikerült a mérkőzés, majd gratulált.
Gyors zuhany után bedőltünk az ágyba. Szokásomhoz híven befészkeltem magam Henry vállgödrébe. A nyomozóm már háromnegyedálomban húzott magához.