7. fejezet

Futottam. A hátamon a kori rendszeresen nekiütődött a lapockámnak. Nem emlékeztem, hogy jutottam el a parkba. Lerogytam egy padra, még mindig remegetem.
- Oké, vége Kyra. Nyugi. – szipogtam. Ügyesen kislány, beszív, kifúj. Nyugalom. Remek, még dél sincs én meg már a kiborulás határán vagyok. Lélegzés… befúj, kiszív… ja nem fordítva. Mindegy. Sikerült valamicske nyugalmat erőltetnem magamra. Elkezdett csörögni a telóm. Jazzy hívott.
- Nem megyek a reptérre! – vettem fel. Sikerült nyugodt hangot megütnöm, sőt még majdhogynem vidámat is. Ez aztán a tehetség.
- Elég, ha a Villámcsapásba jössz. – nevetett bele a készülékbe a csaj.
- Minek? – de már felhúztam a korit és indultam is.
- Mert szülinapod van és szeretnénk felköszönteni?
- Hagyjál lógva a meglepi bulikkal és társaikkal. – mondtam. Sajnos a következő sarok túl hamar jött én meg belerongyoltam egy fickóba. Szerencsére nem löktem fel és én se estem el.
- Hoppáá! Bocsánat! – kiáltottam oda neki.
- Mit csinálsz? – hallottam Jaziri hangját
- Éppen elütöttem egy pasit.
- Hogyan?
- Kaptam egy görkorcsolyát, és néha még kicsúszik az irányítás a kezemből. – csicseregtem.
- Kitől kaptad? – kérdezte meglepetten.
- Magamtól. – vontam vállat, de ezt nem láthatta.
- Tehát mikorra érsz ide?
- Nem tudom, amint ott leszek, megérkeztem. – hű, de értelmes volt ez!

Nem is telt sok időbe odaérni, épp csak egy órácska. Viszonylag lenyugodtam, úgy döntöttem nem mesélem el a délelőttöm. Nem tartozik szorosan az aktuális ügyünkhöz és nem is jelent fenyegetést a társaság több tagjára.
- Sziasztok! – gördültem oda a két összetolt asztalhoz. Jazzy, Lory, Henry, Jesse, Logan és egy ismeretlen srác is ott volt. Ugyan Rabe merre lehet?
- Kyra, mit szereztél? Ennél redvább nem volt? – csapta össze a tenyerét Jazzy, ahogy meglátta, mi virít a lábamon.
- Most miért? Hát nem egy tünemény? – vigyorogtam. Drága barátnőm hülyét tud kapni az öltözködési szokásaimtól és egyéb szerzeményeimtől.
- De, gyönyörű. – sóhajtotta.
- Örülök, hogy tetszik, mert ezzel fogok bejárni, dolgozni. – tettem hozzá.
- Nem is tudtam, hogy tudsz görkorizni. – karolt át Henry. Örömmel simultam hozzá.
- Nyugi én is csak pár órája tudom. Amúgy, szia Kyra vagyok. – fordultam az ismeretlen srác felé.
- Greg vagyok. Logan öccse. – jobban megnézve… nem sok hasonlóság volt a két testvér között.
Elvettem a kávét Henrytől, mivel csak nála láttam. Jesse vigyorgott.
- Kyra drágám… - kezdett volna hízelegni a srácom.
- Nem. – tett egy próbát, hogy elkapjon, de arrébb gurultam.
- Ez tetszik, lehet, beszerzek egyet. – nevetett Jesse, látva Henry szenvedését. Kiöntöttem a löttyöt, majd leültem, és lecseréltem a kerekeket.
- Kérek szépen enni. – körülnéztem. Summer észrevette, hogy őt keresem és oda jött hozzám. Reméljük, nem köszön vissza a kajám majd.
- Szia! Boldog szülinapot, mi legyen az ünnepi menü? – kérdezte.
- Kösz, nem tudom. A szokásos italomat az tuti. A többit rád bízom. – ahogy elment, a többiek is egyenként leszülinaposoztak. Jesse a fülemet is megráncigálta.
- Tényleg, hogy sült el a családi banzáj? – kérdezte, mikor eleresztette a megtépázott hallószervem.
- Nem éppen fényesen. – fintorgott Henry.
- A szüleimet leszámítva nem volt vészes. – helyesbítettem.
- Jaj Kyra… - Jazzy megszorította a karomat. A csaj nagyon jól tudja, hogy mi az örök mumus az életemben. Ha még a másfél órával ezelőtti sztorit is hallaná!
- Hat év telt el azóta. Abszolúte nem számítottam rájuk, de nem akasztott ki… annyira. – akkor nem, de most. Basszus, ha hívják a rendőrséget, áhh azt nem, még kiderülne a szégyenük. Elvileg a zsaruktól nem kell tartanom.
- Miért? Miről van szó? – kérdezte Greg. Jaziri rém rondán nézett rá.
- Semmi érdekes. – vontam vállat, majd gyorsan felvázoltam az ősrégi sztorit.
- Emlékszem rá, tele volt vele a sajtó. Hihetetlennek tartottam. Nem gondoltam volna, hogy egyszer megismerlek. – ámuldozott Lory.
- Rossz a természetem. Na jó, váltsunk rólam. Felétek mi hír? – érdeklődtem.
- Hajaj, meglehetősen bonyolult. – sóhajtott Jesse.
- Mert?
- Várjuk meg Rabet, majd ő elmondja. – beleegyeztem. Summer meghozta a kaját. A többit rád bízom eredményeként, egy egész terülj – terülj – asztalkámat kaptam. Müzlitől pirítóson át a forró csokiig minden volt.
- Te ezt most úgy gondoltad, hogy én ezt mind megeszem? – néztem rá.
- Nem tudom, mit szoktál reggelizni. Vedd úgy, hogy a cég ajándéka. – mosolygott kedvesen.
- Jesse ez aztán az üzletpolitika. – veregettem meg a vállát.
- Brie küldi. Este ő is felköszönt. – vágta rá Summer.
- De én akkor se megyek ma Szibériába kapálni. Vegyetek gyerekek. – toltam középre a megpakolt tálcát. Egy kevés rábeszélés és mindenki vett magának.

Végül Rabe is befutott. Egyből felém vette az irányt.
- Boldog születésnapot! – mondta egy puszi kíséretében.
- Köszönöm. – feleltem. Odatoltam neki is egy tányért. Jesse bekeményített, mert nem hagyta, hogy a barátnőm kávét kapjon. Rabe és Henry úgy nézett egymásra, mint két mártír. Csórikáim.
- Lorelai, hogy érzed magad? – fordult a boszorkány felé.
- Jól köszi. Kicsit fáj az arcom, de amúgy minden oké.
- Miről van itt szó? Mit műveltettek ti tegnap? – tette fel az engem is izgató kérdést Jaziri.
- A tegnapi ügyem izgi fordulatot vett. Alakváltók, Bishop, boszorkányok a kulcsszereplők. Röviden: megtudtuk, hogy Lory apja Bishop. Ami nekem új, hogy Greg alakváltó. A fő probléma, hogy egy másik alakváltó a helyi boszorkányokat öldökli. Valahogy Bishop sakkban tartja a vértigrist.
- Ez lehetetlen. Ilyen lények nem léteznek – vágott közbe Jazzy. Szegény lánynak lesz még mit tanulnia. Én csak sejtettem, hogy valami nem stimmel a kisebbik Taylorral. Greg a hitetlenkedés eloszlatása végett átváltozott tigrissé. Érdekes látvány volt. Sose láttam még, ilyet. A csontok és az izmok elcsúsztak, deformálódtak, és mire kettőt pislogtunk már egy tigris ácsorgott az asztalunknál. Lory elcincálta a jelek szerint heves természetű srácot, hogy visszaváltozzon. Elég pipának tűnt a csaj.
- Nem kérdés, hogy ki viseli náluk a nadrágot. – jegyeztem meg. Lory hozott váltás ruhát a cicusnak. Pár perc múlva visszaültek az asztalunkhoz.
Amíg a közjáték tartott én fejben kezdtem egy tervet összehozni.
- Kell egy csali! – kezdtem, ahogy leültek.
- Majd én leszek. – jelentkezett Lorelai. Helyes én is rá gondoltam. Már nyitottam is a szám, hogy válaszolok.
- Szó se lehet róla! – vágott közbe Greg. Ha itt hepciáskodik az életben nem lesz kész az a nyomorult terv!
- Ezt nem te döntöd el! Az enyéimről van szó. A többi boszorkány biztonságban van? – feleselt a lány ingerülten. Végül sikerült tisztázni, hogy a többi mágiás biztonságban van.
- Rendben. Kyra, mi a terved? – fordult újra felém Lory. A válaszig nem jutottam el, mert újfent belém fojtották a szót.
- Beszélhetnék veled négyszemközt? – kérdezte Greg Lorelaitól. Erre mindketten elstartoltak. Na se baj, akkor mondom a többieknek.
- Te is beszélni akartál Becky. Most van időnk rá. – kezdett rá Jesse is.
- Oké. Menjünk az irodádba. Bocsánat! – ezzel ők is elhúzták a csíkot.
- Menjetek csak! – nagylelkűsködött Logan. Nekem már kezdett forrni az agyvizem.
- Másnak óhaja sóhaja? – mérgelődtem. – Amúgy egyszerű a terv. Loryt egyedül hagyjuk, és távolabbról figyeljük, ahogy megjelenik a cicánk elkapjuk. Slussz passz. Világos a maradék tisztelt jelenlévőknek? – néztem körbe. Egyöntetűen bólogattak. Helyes.
- Miért vagy dühös? – kérdezte Logan.
- Mert csak Semmi különös. – csak éppen agyonvertem az apám. Lory és Greg visszajöttek.
Én meg elmentem összeszedni a jegyeseket. Az irodában találtam rájuk, kopogtam, de meg se hallották. A koszorúslány-tanú témakört vitatták meg.
- Kyra választhat, hogy kék koszorúslányi ruha, vagy tanúskodik. – nahát, de jó nekem még választhatok is.
- Megnézném habos-babos ruciba. Szúrj ki vele! – persze, hogy Jesse szeretett volna velem kitolni.
- Adok én neked bugyros ruhát! – szóltam közbe.
- Hallgatóztál? – kapta fel a fejét Rabe. Nem az esküvői-menüt titkolták el, az hétszentség. Viszont ha ők ketten susognak, akkor itt minimum egy közepes katasztrófa van kilátásban.

- Neeeem! Kopogtam, de meg se hallottátok. Folytatjuk a megbeszélést. – közöltem.

- Megyünk!

A későn érkezőknek még egyszer elhadartam a felállást.
- Lorelait nem lehet csalinak használni, egyszer már így is megsérült! – akadékoskodott Greg.
- Na ide bazsalyogj kisapám! Mi se kispályás hülyegyerekek vagyunk! Veszettül élvezném, ha nem okoskodnál folyton! Ha van jobb ötlet, szíves örömest meghallgatjuk! – a srácot váratlanul érte a kitörésem. De a többieket is. Ennyit a nyugodtak maradunk programról.
- Kyra… - kezdte volna Henry.
- Ne kyráz nekem! – csaptam az asztalra. Remek mindenki úgy nézett rám, mintha kinőtt volna még egy fejem. Fölpattantam, fogtam a korimat és elmentem.

Találtam egy padot, ahol visszavetem a görkorcsolyám. Majd csak ültem és néztem ki a fejemből. Végül előástam a zeneketyerét és bekapcsoltam. Ősrégi filmzene szólalt meg. Ismeri valaki még a Sandokan című sorozatot? Nem nagyon, mi? Mikor gyerekként megtaláltam a sorozatot már akkor vénségnek számított. Nem is a film volt az érdekes, hanem a főcímdal. Oliver Onions énekelte. Dunsztom sincs, hogy eredetileg is az övé-e, de csak így találtam meg. Mindenesetre most is jót tett, átmosta az agyam. Maxra strófoltam a zenét, hogy semmi mást ne halljak. A létező összes életkedvem elment vidékre, ráadásul a barátaimat jó eséllyel megbántottam a pasim szintén. Király vagy Kyra!
- A jó büdös életbe is bele! – sóhajtottam. Eldőltem a padon és néztem az eget. Több kisebb felhőt láttam, elképzeltem, ahogy összekeverem a kis pamacsokat. Először fel se fogtam, de sikerült, a felhők megmozdultak, és összeálltak. Összehoztam egy kis viharfelhőt. Rabe ekkor utolért.
- Mi volt ez az előbb? – szegezte nekem a kérdést.
- Egy hiszti. – vontam vállat.
- Nem szoktál hisztizni. Mi a baj?
- Semmi! – elfordítottam a fejem.
- Ne hazudj.
- Kíváncsi vagy rá? – vetettem egy pillantást rá.
- Persze.
- Agyonvertem az apám. – elmeséltem neki mi történt. Tágra nyílt szemekkel nézett rám. Egy darabig némán hápogott, talán a döbbenettől, talán mástól. Mindenesetre én egyszerűen leléptem. Nem szeretek közönség előtt bőgni, tök nőietlen. Még hallottam, hogy messziről utánam kiabál, de addigra már a zene üvöltött a fülembe.

Egy darabig céltalanul tekeregtem, mikor sikeresen átfagytam, hazamentem. Talán Henry még nincs otthon. Persze, hogy tévedtem.
- Szia. – köszöntem. Lecsatoltam a kerekeket.
- Rabe elmondta mi történt. – legalább nekem nem kell.
- Bocs, hogy elrontottam a meglepetés bulitok. – egy szó nélkül odajött hozzám és a karjába vett. Bevitt a hálóba és leült velem az ágyra. Átkaroltam a nyakát, odabújtam hozzá és szégyen gyalázat, de elbőgtem magam.
- Ssss.. semmi baj. – simogatta a hajam.
- Mindjárt befejezem. Tényleg. – szipogtam.
- Nyugodj meg, nem érdemlik meg, hogy sírj miattuk. – egy szót se szólt, hogy a Villámcsapásban leüvöltöttem a fejét.
- Bocs, hogy bunkó voltam. – töröltem meg a szemem.
- Nem voltál az. Sejtettem, hogy valami történt.
- Gondolom azért a többiek nem voltak elragadtatva tőlem. – bár most az se érdekelt nagyon. Rohadt fáradtan éreztem magam, mint akit kifacsartak.
- Ha a verbális fenyegetést büntetnék, most mindannyian a rács mögött ülnénk. Rabe és Jazzy egymást licitálták túl, hogy nyírják ki őket. A felnégyelés és a lovakkal való széttépetés még a finom és nőies megoldások közé tartoztak. – mesélte. Elképzeltem, ahogy halál komolyan megvitatják, hogy végezzék ki a vérrokonaim. Nagyon tetszett a kép, ha tudnák festeni, menten ecsetet ragadnák, de sajna a rajzképességeim megrekedtek a pálcikaemberek szintjén.
Kár, hogy nem érünk rá itt heverészni a nap hátralévő részében. Pár percig még élveztem a helyzetet – értsd: babusgatást –.
- Hogy lesz akkor elkapva a vércica? – kérdeztem végül. Fölkeltem és elmentem arcot mosni.
- Lorelai lesz végül a csali, a parkban fog grasszálni, Logan és Jazzy a kilátóból figyeli mikor ér oda a tigrisünk. Rabe és te fogjátok elkapni a macskát. Greg és én kísérjük Loryt, ha bármi nem várt fordulat következne be, mi is közbelépünk. Plusz megpróbálom visszafogni a srácot, hogy ne tépje szét a másik alakváltót. – vázolta a tervet, mikor visszajöttem.
- Örülnék, ha a végére te nem lennél alakváltó. – ha Greg tigris alakban megharapja Henryt a pasimból is jó eséllyel vércica lesz. Nem mintha nem imádnám a macseszokat, de így is elég bonyolult az életünk. Meg milyen volna, ha egy gyilkosság helyszínén az egyik nyomozó fellefetyelné a vért!
- Nem lesz baj, ígérem. – mosolygott.
- Ajánlom is.
- Majd elfelejtettem! – csapott a homlokára Henry.
- Mit? – ezt is már csak az üres szobától kérdeztem, mert a srác eltűnt. Intenzíven sugároztam a kérdőjeleket. Egy kicsi, bársonydobozzal tért vissza.
- Szép születésnapot. – nyújtotta át az ajándékot. Kinyitottam, az aranykarkötő volt, amit még egyszer kinéztem magamnak.
- Nagyon köszönöm. – ezt bizonyítandó a nyakába ugrottam, amitől az ágyon kötöttünk ki.
- Mutasd a kezed, felteszem. – ült föl. Általában balkezes vagyok, így a bal csuklóm tartottam oda. Felcsatolta a karkötőt, a sok kicsi klipsz vidáman csilingelt. Párszor megráztam a kezemet, hogy nem esik-e le. Tökéletesen passzolt. Henry elkapta a kezemet és megcsókolta a csuklómat, ahol a karkötő volt. Magához húzott.
- Mikor is találkozunk a többiekkel, hogy elkapjuk a vértigrist? – kérdeztem, miközben a karjába dőltem. Fél szemmel az órára sandított.
- Négykor a Villámcsapásban. – mázli, hogy a nyakam közelében van fülem, mert máskülönben nem hallottam volna a választ. Végigkóstolta a nyakam, majd levarázsolta rólam a pulcsim.
- Addig el kéne foglalni magunk… - ugye, micsoda elképesztően okos ötleteim vannak!
- Nincs kedvem monopolyzni.
- Sejtettem. – megszabadítottam a fölsőjétől, miközben ő a hátamon matatott.
- Számzáras ez a vacak?! – először nem értettem mi a baja, aztán leesett, hogy a melltartómmal bajlódik. Nevetve hátradőltem az ágyon és kinyújtóztam.
- Elöl kapcsos. – világosítottam fel vigyorogva.