6. fejezet

Arra ébredtem, hogy besüt a nap az ablakon. Ma van a születésnapom. Hurrá. Általában kifejezetten idegesít, ha emlékeztetnek az idő múlására. Tavaly szentül meg voltam győződve, hogy ősz hajú, fogatlan vénasszonyként fogok felébredni, elvégre elértem a két darab X-t. Jazzy szokásához híven kiröhögött. Mondjuk igaza volt, hogy mit szenvedek én ezen. Kilébecoltam a nappaliba, majd a konyhába és sehol senki. Na, a saját pasim is szépen itt hagyott! Gyorsan végigzongoráztam a tv csatornákat, híradót keresve, találtam is vagy hatot, de sehol se beszéltek gyilkosságról. Ergo Henryt se melózni hívták. Bár akkor hol a fenében van? Bár mindegy, elvégre nem köteles beszámolnia arról, hova, mikor, kivel megy. Igaz a kivel-kérdéskörnél lehet, hogy… hmm… finoman szólva is húznám a szám.
- Na jó bogaram, ne drámázz. Inkább öltözz és… menjél. – biztattam magam fennhangon. Hogy mégis hova megyek, arról még halovány fogalmam sincs. Zenét kapcsoltam és elvonultam fürödni. Fekete farmert, sötétkék pulcsit húztam. Cipő, kabát, aztán lehet is indulni. Félútról visszafordultam a pénztárcámért és a telómért. Az ilyen apróságok mindig elmaradnak.
Az idő már hűvös volt ugyan, de tiszta. Vaktában indultam el, magamban énekelve. Jobb ötlet híján buszra szálltam. Ami egy bevásárló-hodályhoz vitt. Ezek legalább vasárnap is nyitva vannak, úgyhogy bementem. Bámészkodtam. Egy sportbolt kirakatában észrevettem egy békazöld és rikító piros színekben pompázó görkorit. A darab olyan ronda volt, hogy már szép. Hirtelen felindulásból megvettem, úgy se volt még ilyenem címszó alatt. Egyéb kellékeket, mint térd, könyök hacacáré védő egy kedves mosoly kíséretében visszaadtam. Mikor az eladócsaj kérdezte, tudok-e görkorcsolyázni, rávágtam, hogy félóra múlva már igen. A cipőimet belevágtam a táskámba, és autodidakta módon kikísérleteztem a kori működését. Pontosan 30 perc elteltével simán ment az előre, hátra, fék, fordul funkció. A piruettel még bajaim voltak. A plázákat, viszont erre a sportra találták ki. Semennyi küszöb sok egyenes terep kanyarokkal tarkítva. Jól szórakoztam, igaz párszor estem, de semmi vészes nem történt. Az egyik esés után viszont pár tizenéves srác odajött megkérdezni élek-e. Mivel igennel válaszoltam, megmutattak néhány extra kunsztot, miszerint, hogyan ugorjuk át a korlátot úgy, hogy az összes nyakcsigolyánk a helyén maradjon. A röpke továbbképzés után majdhogynem profi lettem. Élvezettel próbálgattam új képességeimet, mikor is megláttam Leonorat.

A nagyobb baj, az volt, hogy ő is észrevett engem és megindult felém. Mi az istent keres ez egy ilyen, szerinte proli helyen, mint egy pláza?! Körülnéztem, hol találok magamnak menekülési útvonalat. Szégyen a futás, de a lelki nyugalmam többet ér, mint a büszkeségem. Kedves vérrokonom nem így gondolta, mert rám küldte a gorilláit. Két batár nagy csávó állta el az utam.
- Figyu srácok, higgyétek el mindenkinek jobb, ha én most elhúzom a csíkot. – és már fordultam is meg, erre beleütköztem Leonoraba. A franca! Takaros, lila kiskosztümben virított. A frizurája most is tökéletes volt.
- Ne siess annyira Kyra. – mosolygott negédesen.
- Pedig muszáj, tudod, sürgősen dolgom van a világ másik felén. – szabadkoztam. Reménykedtem, hogy megúszom a traccspartit. Óh, álmodj királylány!
- Még boldog születésnapot se kívánsz? Pedig mindketten ma születtünk.
- Boldog születésnapot! Örülök, hogy találkoztunk, majd egyszer megismételjük, úgy száz év múlva.
- Ne olyan sietve. Anyáék is látni akarnak. – ezt olyan kaján örömmel mondta, hogy kész vidámság lett volna nézni, ha nem én szívok éppen.
- Na azt nem! Felejtsd el.
- Odaviszlek. – sziszegte.
- Mégis, hogy? Két ilyen benga engem nem állít meg! – mutattam a testőrökre. Erre azok előhúzták a stukkereiket.
- Szeretnéd, ha kilyukasztanák a bőröd?
- Még az is jobb, mintha a családi savkádba kellene beleülnöm! – kezdtem veszettül ideges lenni.
- Kár, és mondjuk ha, az ő bőrük lenne lyukas? – intett egy játékbolt felé, ahol egy férfi éppen halálos komolysággal megvitatta a gyerekével, hogy melyik legóautó a legvagányabb.
- Vagy az övék? – fordult pár tinédzser felé.
- Mióta vetted fel ezt a keresztanya stílust? – kérdeztem flegmán, pedig a gyomrom görcsberándult.
- Velem jössz? – nagyon jól tudta, hogy nem hagyom megölni azokat az embereket.
- Most, hogy mondod, jól esne egy kis fejmosás. – még mindig könnyed hangon csacsogtam. Baj lesz itt, de nagyon. Királynői mozdulattal beszálltam a hatalmas fekete limóba. Micsoda flancos cuccokra telik még most is. Gyerekkorom helyszíne felé autózva kettőt se szóltam. Igyekeztem felkészülni idegileg a mocsokáradatra, amit a nyakamba fognak zúdítani. Halványlila segédfogalmam sincs miért akartak a szüleim engem is látni. A házuk csak pár utcányira volt Rabe házától. A környék is puccos, a lakhely nem különb. Fehérre meszelt, gyarmati stílust idéző többszintes ház. Már attól elkap a hányinger, ha csak emlékeznem kell rá. Most meg itt állok előtte. A jó büdös francba!
- Csak nem megrohantak az emlékek testvérkém? Olyan fehér vagy. – örömködöt Leonora.
- Te ezt élvezed? Mert én piszkosul nem! – bementünk. Minden ugyanolyan volt, mint hat éve. Tisztaság, rend. Kilelt a hideg. Bevezettek a világos étkezőbe. Mindkét szülőm ott ült az asztalnál, mint egy esküdtszék. Összesen két szabad szék volt a teremben. Leonora előbb az ősökhöz sétált.
- Nagyon köszönöm kislányom. – mosolygott anyám, miközben arcon csókolta. A csaj egy diadalittas vigyort eresztett meg az irányomba. Most essek hasra? Ledobtam magam a távolabbi székbe.
- Nos ha azért citáltatok ide, hogy lássam a családi harmóniát, kösz, szép volt. Mehetek? – érdeklődtem. Közben lopva megfigyeltem az ősöket. Nem sokat változtak, talán csak apámnak pár számmal nagyobb a mája, anyám agya tovább zsugorodott.
- Egy rendes gyerek a születésnapját a családja körében tölti. – kezdte az apám.
- Éppen erre készülök, szóval megyek is. – keltem fel.
- Itt maradsz! – csattan fel.
- Ugyan miért? Soha a büdös életben nem érdekeltelek titeket! Hat évig azt se tudtátok élek-e!
- Hogy merészeltél megütni akkor!
- És te engem? – vágtam vissza. A kis vita közben anyám és Leonora csöndben megfogta egymás kezét. Ó a kis szentéletű bagázs, aki megtéríti az elcsatangolt lányt. Báhhh, hánynom kell!
- Az apád vagyok, jogom van hozzá!
- Frászt van!! Fél életemen át csak gyötörtetek, lószart van nektek jogotok! – rácsaptam az asztalra.
- Bolondságokkal foglalkozol, és ami a nagyobb baj még a testvéred boldogulását is veszélyezteted! – sípítozta szülőanyám.
- Mégis mi a fészkes fenével?? – mire kimondtam, leesett a tantusz. – Mi?? Az a bajotok, hogy Henry meg én…
- Az!! – üvöltötte fejhangon a tesó.
- Közöd nincs hozzá! Nehogy már azzal gyere, hogy én csaptam le a kezedről. Épp úgy ki nem állhatja a képedet, mint én! – esküszöm ez már tragikomédia! Melyik szappanoperából vette ezt az orbitális ökörséget!?
- Hogy beszélsz a testvéreddel? – ez újfent az apám volt.
- Hogy beszéljek ezzel a retardálttal? – már tele volt a szervezetem ezzel a kis beszélgetéssel. Hasogatott a fejem, öreg vagyok én ehhez. Kínomban felröhögtem.
- Most min vihogsz?
- Leo, te nem szoktál olyan közönséges szavakat használni, mint a vihog. – emlékeztettem. – Eddig csak az volt a bajotok, hogy mit csinálok, most már az is, hogy kivel. Egyre jobb. Kész paranoia! Húzzatok el csoportterápiára, hátha kaptok kedvezményt! – nevetve estem vissza a székbe. Fájt a rekeszizmom a görcsös vihogástól. Szerintem közel álltam a hisztériához. Fél füllel hallottam a régi jól ismert szöveget. Miszerint térjek meg, legyek jó kislány, bla-bla… Észre se vettem, mikor került a piszkavas az apám kezébe.
- Te rajtunk röhögsz? Szemtelen kis ribanc! – azzal nekem jött. Kiugrottam a székből és arrébb gurultam. Ahol ültem, ott most csak egy rakat forgács volt. A következő csapás a fejem mellett zúgott el. Kikaptam a piszkavasat a kezéből. Először csak az asztalra húztam rá vele. Takaros kis árok képződött a mahagónin.
- Elég volt!! Fejezd be, mert újra megteszem! – kiáltottam. Felkapott egy másik vasat. Percig se tartott lefegyverezni, de eddigre az én agyamra is leszállt a vörös köd. Rávágtam az oldalára, és összeesett. Újra ütöttem. Vér folyt a fejéből. Valaki sikított, talán Leonora. Elhajítottam a vasdarabot. Anyám odatérdelt az apám mellé.
- Mit tettél? – suttogta.
- Amire rákényszeríttet – válaszoltam. Teljesen ledermedtem. Simán megöltem volna. Lehet, tényleg megöltem. A francba! Elrohantam.