5. fejezet

Hazafelé igyekeztem a tudatom legmélyére temetni a rövidke incidenst, de nem sikerült. Ennyi is elég volt, ahhoz, hogy újra eszembe jusson miért és milyen körülmények között tűntem el otthonról. Tény és való, hogy sokáig prímán tűrtem a napi balhékat. Amíg csak egymást ölték nem volt semmi baj. A probléma ott kezdődött, mikor elhatározták, hogy belőlem is engedelmes lányt faragnak. Szüleim kart karba öltve törték magukat, hogy megneveljenek. Véleményem szerint inkább betörni akartak. Szó mi szó nem sikerült. Leonora mindig is a világ közepe maradt, élvezte az alakoskodást, a kétszínűsködést, miszerint mi vagyunk a legtökéletesebb család a mintapéldány! Kár, hogy apánk torkán úgy csúszott le a legtöményebb pia is, mint a huzat. Anyánkat nem érdekelte, élte világát a pénzzel. Egyedül a látszat számított. Undorodtam az egésztől. Ahogy telt az idő egyre kevésbé bírtam elviselni. Nőtt bennem a vágy, hogy elmeneküljek. Mikor túléltem a villámcsapást, ez csak fokozódott. Végül az ominózus veszekedés, az álmaim, terveim miatt. Ami a tettlegességig fajult. Az első pofon még csak meglepett. A második dacot váltott ki belőlem, a harmadik után visszaütöttem. Vacsorához készültünk, már meg volt terítve, felkaptam az egyik serpenyőt, amiben kihozták az ételt. Egyet ütöttem, apám elterült a földön. Nem hittem, hogy képes vagyok megtenni. Ahogy végignéztem a jelenlévőkön, ők se. Lehajítottam az edényt és elrohantam. Semmim se volt, csak a ruha rajtam. Az éjszakát a parkban töltöttem a csövesek között. Egy középkorú asszony segített rajtam. Két hétig éltem vele. Megtanultam betörni, így az egyik éjszaka a saját házunkba lopóztam be. Szerencse, hogy gyorsan tanultam. Elemeltem pár hitelkártyát, kézpénzt, ékszert, meg a papírt, amit az egyetemről küldtek, hogy a korom ellenére ezer örömmel felvesznek. Iratok és már mentem is. Szerencsémre akkora már nagykorúsítottak. Újabb pár hét és már Egyiptom fele röpültem. Egyedül Rabenek küldtem egy levelet, hogy ne örüljön, mert fogunk mi még találkozni nem végleg léptem le és ki az életéből. Abban az évben ment Görögországba. Nemsokára Jesse is bekerül a képbe.
A gépen ültem, mikor végre fölfogtam, hogy vége. Vége az örökké tartó veszekedésnek, a napi hegyi beszédeknek, az összehasonlítgatásnak, mindennek.

Eddig jutottam az emlékezésben.
- Megérkeztünk. – hajolt oda hozzám Henry. Kinyitottam a szemem.
- Rendben vagyok, ne vizslass úgy, mint valami halálos beteget.
- Ha már leharapod a fejem, mert aggódok érted, akkor tényleg rendben vagy. – mosolygott.
- Jól van, bocs. És köszönöm.
Olyan hülye vagy Kyra! Minek görcsölsz itt, hogy mi volt anno. Nézd meg a jelened kisanyám! Ahogy ez eszembe jutott elnevettem magamat.
- Most lemaradtam. Mi olyan vicces? – nézett rám értetlenül Henry.
- Hülye vagyok.  – jelentettem ki vidáman. Kiugrottam a kocsiból. – Na gyere! – intettem a srácnak.
A liftnél ért utol. Addigra a maradék rosszkedvem is eltűnt. Habár a hangulatváltásom aligha értette, nem foglalkozott vele. Piros pont érte.
Iszonyatos mehetnékem támadt. Ahogy beléptünk a hálóba ledobáltam a gönceim és előhalásztam egy hosszú hippi szoknyát meg egy kötött kardigánt. Mindkettő elképesztően tarka volt. Hiába van ősz, az idő kint egész tűrhető volt.
- Hát te hova indulsz? Villámot láttál? – kérdezte rögtön Henry.
- Nem, csak… megyek. – vontam vállat. Csóri ürge abszolút nem értette mi a fene van. Nevetve megcsókoltam.
- Egy-két óra kóricálás és itt vagyok. Csak levezetem a maradék ideget. Aludj jól. – magyaráztam. Felkaptam egy tornacipőt. Rohadt sokáig tartana leérni a földszintre, ezért kiléptem az erkélyre, bemértem a mélységet, majd széttárt karokkal egyszerűen hátradőltem. Amíg el nem tűntem a szeme elől, Henry fel se fogta, mit teszek. Estemben hallottam, hogy a nevem kiáltja. Pár másodpercig élveztem a szabadesést, aztán átváltottam a lebegő funkcióra. Éljenek a villámverte képességek! Talpra érkeztem. Fölnéztem és integettem Henrynek, aki még mindig teljesen lefagyva állt.
- Ott maradsz, te eszement tyúk!!! – ordította le nekem. Húha, most lehet kicsit mérges? Türelmesen várakoztam. Néhány perc után futva érkezett. Először végigtapogatott, hogy minden csontom ép-e, magához rántott és átölelt, végül pedig elkapta a vállamat és megrázott.
- Mégis mit csinálsz??!! Normális vagy?! Egy szó nélkül kivetődsz a sztratoszférába!! Ha mindenáron ki akarsz nyírni, inkább lőj le!! Az humánusabb, mintha a szívrohamot hozod rám! – öröm volt nézni. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, zihálva vette a levegőt a futástól és az ordibálástól. A kezemet a mellkasára tettem, hogy megtámaszkodjak, mert még mindig ráncigált. Éreztem, hogy milyen őrölt tempóban ver a szíve. Úgy látszik sikerült túllőnöm a célon. Pedig cél se volt, egyszerűen csak így jött ki a lépés.
- Állj le. Nem akartam rád hozni a frászt! Ezer bocsánat! Azt hittem már hozzászoktál a képességeimhez.
- Azokkal nincs is semmi bajom, de legközelebb legalább szólj, hogy kiugrasz egy percre. Azt hittem a fejed szétloccsan a betonon. – végre abbahagyta a cincálásomat.
- Tényleg sajnálom. – átkaroltam a nyakát és a homlokomat hozzátámasztottam az övéhez.
- Veled se unalmas az élet, annyi szent.
- És erre most jössz rá? Velem tartasz egy sétára? – mosolyogtam.

Még régen, mikor itt még New York volt, mindenki ismerte a Central Parkot. Maga park még mindig megvan. Bár most már néven fut. Építettek egy kilátót is bele, ami szupi, addig, míg valaki le nem ugrik róla. Gondolom, ebből ki lehet találni, hogy megint villámlott. Persze csak nálam. Egy szőkésbarna hajú fickó a kilátó legtetején és annak is a legszélén ücsörgött, és a mélybe meredt. Az épület egy felhőkarcolóval vetekedett. Lényegében egy szórakoztatóközpont volt, éttermekkel, mozival, uszodával és még sorolhatnám. Ennek a tetejéről készült egy kajakos alkatú, normálisnak kinéző srác levetődni. Fölvázoltam a látottakat Henrynek, repülőstarttal indultunk. Mondhatni időben érkeztünk, mert a srác még mindig ott ült, látszólag mozdulatlanul. Olyan volt, mint egy zsákmányára leső oroszlán. Egyáltalán van ember, aki ilyen fegyelmezetten ül?
- Valahogy le kell onnan varázsolnunk. – sóhajtottam.
- Hívjak erősítést?
- Ne, lehet, hogy csak attól megijedne, és leesik.
- Mintha erre készülne. – jegyezte meg Henry. – Szerinted észrevett minket?
- Fogalmam sincs. Hol lehet itt fölmenni? – néztem körbe.
- Van egy hátsó bejárat a személyzetnek.
- Remek, az a tied. Én felugrok hozzá, és megpróbálok beszélni vele. Ha úgy látod, hogy nem sikerül lebeszélnem, akkor jön a B-terv.
- Mi a B-terv?
- Hát mindent nekem kell kitalálni? De mire fölérsz, ajánlom, hogy kész legyen a B-verzió! – megveregettem, az elképed pasi vállát egy biztató mosoly kíséretében.
Találtam is egy szimpatikus kis részt a tetőn, ahol landolhatok. Pont a fickó háta mögött van, így hiheti, azt is, hogy a lépcsőn jöttem fel. Ilyen magasra ugyan még nem ugrottam, de egyszer mindent ki kell próbálni. Vettem egy mély lélegzetet, reméljük nem az utolsót, és elrugaszkodtam… Éppen hogy, de sikerült. A megmentésre váró személy meg se moccant, pedig hallania kellet, ahogy földet érek. Leporoltam magam, majd odasétáltam hozzá.
- Helló, leülhetek? – kérdeztem kedvesen.
- Felőlem. – vont vállat. Nem valami beszédes, annyi szent, bár melyik öngyilkosjelölt az. Leültem a tető peremére, a lábamat kilógattam a semmibe. Néztem a srácot, olyan korunkbeli lehetett.
- Miért akarsz leugorni? – tettem fel a legégetőbb kérdésem.
- Miért akarsz megmenteni?
- Mert túl szép az élet ahhoz, hogy kidobjuk az ablakon. Szóval? – felé fordultam, fél szemmel láttam, hogy Henry is felért és minket figyel.
- Ha az életben maradásodhoz olyasmit kell tenned, amit nem akarsz… Megteszed? – nézett rám. Furcsa, világos szeme volt, most fáradtan nézett.
- Attól függ, megtenném, de gőzerővel a szökésen gondolkoznák.
- Hiába szöksz el, mert megtalál.
- Segítséget kérek a barátaimtól. – vágtam rá természetesen.
- Ha nincsenek…
- Mindenkinek kell, hogy legyen. – legyintettem.
- Hogy hívnak?
- Kyra Eleison. – erre nagyot nézett. Talán ismernem kéne? Képtelenség, az arcokra emlékszem.
- Mindenkit, aki… le akar innen ugrani, lebeszél?
- Tudtommal, te vagy az első, aki eddig ezért ide fölmászott. Neked van neved?
- Robert…
- Elmondod, miért akarsz leugrani? Hátha tudok segíteni.
- Nem. Lehet nem is, hinnél nekem. – tett hozzá.
- Nyugi láttam én már olyanokat, hogy a te szemed esne ki a helyéről, ha elmesélném. – mondtam. Mivel nem volt hajlandó elmondani, mi a frászért akar leugrani, ezért inkább hétköznapi témákról kezdünk beszélgetni. Nem tudom mennyi ideig dumáltunk, mikor egyszer csak talpra ugrott. A kezét nyújtotta és felsegített.
- Köszönöm a beszélgetést, de a barátod szerintem, lassan elalszik az unalomtól az ajtónál. – mutatott a feljáró felé, ahol Henry várt rám.
- Akkor most mi lesz veled?
- Nem tudom, de majd kitalálom. – tény, hogy már nem látszott rajta, hogy levetődik egy magasabb épületről, de azért gyanakodtam.
- Úgy mégis? Valami ötlet? Életcél?
- Életben maradok. – közölte.
- Aha. – mást már nem tudtam mondani, mert otthagyott. Elfele köszönt Henrynek.

- Ez most mi volt? – jött oda hozzám.
- Mit tudom én. Meggondolta magát.
- Egy pszihológus veszett el benned. – dicsért meg.
- De jó mélyen. Azt mondta, életben fog marad. Reméljük a legjobbakat. Na jó, mára elég a sétálásból. – erre Henry csak nevetett, belém karolt és elindultunk lefele. Mit ne mondjak az a rohadt sok lépcső!!! És akkor finoman és nőiesen fogalmazok. Negyed úton már meg akartam halni.
- Ezen én fel is jöttem. – közölte Henry.
- Minden csodálatom a tied. – de tényleg. Egy régi lovasbalesetnek hála a térdeimnek lőttek, ezért nem bírtam a lépcsőzés. Mire leértünk, már erősen sajogtak.
- Te ezt, hogy bírtad oda-vissza? – néztem a pasimra, akinek meg se kottyant a táv.
- Egész jól. – vont vállat. Két lépés után a térdkalácsaim hatalmasat reccsentek és a hasogató fájdalom is enyhült. Éljen!
- Te jó ég! Ez a te lábad volt?
- Azok ám. Évekkel ezelőtt estem egyet, azóta kicsit vacakok a térdeim. – magyaráztam.
- Mi történt?
- Megijedt a ló, amin ültem, ugrott egyet, én meg nem tudtam megkapaszkodni. Leestem és begurultam a hasa alá. Ahogy átgurultam alatta összekuporodtam és ő véletlen belerúgott a lábamba. A térdkalácsomból meg levált pár porcdarabka, azóta ilyenek. – meséltem el a történetet.
- Nem semmi. Azért tudsz jönni? – kérdezte.
- Ha így tervezed, hogy rám teszed a kezed, el kell keserítenem téged, mert, semmi baja. – feleltem vigyorogva.
- Miket nem képzelsz rólam! – játszotta a felháborodottat. Nevetve kézen fogtam. Kényelmes tempóban hazasétáltunk, majd egy gyors zuhany és irány az ágy.