4. fejezet

Most gondolom, elkél egy kis családfa bemutatás. Szóval Leonora Eleison az ikertestvérem, kb. tíz perccel fiatalabb, mint én. Kétpetéjűek vagyunk, szóval se, kívül se belül nem hasonlítunk. Ő a család büszkesége, minthogy én meg a szégyenfoltja. Csuda jó, mi? Leonora szőke, kékszemű, magas, hidegvérű, számító egyszóval minden, ami én nem. Szerény személyem egy renitens ükmamira üt, aki hozzám hasonlóan a szabad életet választotta a pénz és nyalizás helyett. És hozzáment egy búr fickóhoz, majd elköltöztek Egyiptomba. A család bőszen titkolja ezt az ágat, leszámítva engem.
- Rég láttalak Henry drágám. – villogtatta a fogait. Ezért a nézésért kinyírom!
- Leonora, nem örülök, hogy látlak. Mit keresel itt? – olyan undorral ejtette ki a tesóka nevét, hogy önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Ne vigyorogj nővérkém.  Nem hittem volna, hogy egy ilyen kis… nőcskével összeállsz Henry. – miért mindig egy kígyó jut róla az eszembe, az rejtély.
- Mi van csillagom nem tetszik a látvány? – látványosan nekidőltem a srác mellkasának, ő pedig átkarolt.
- Megkérhetnélek, hogy csacsogd el, mi a büdös frásztért rontod itt a levegőt? – reccsent rá Henry.
- A szüleid hívtak meg a kis összejövetelre. A szüleink is itt vannak. – pillantott rám. Ha most nem tartottak volna, összesek. Hogy az a jó büdös…! Fölkészültem a bulira, de erre az újdonságra nem.
- El se tudom mondani, mennyire hiányoztak. Mint halottnak az akupunktúrás kezelés.
- Gondolom ez a sajátos kis humorod. Pá drágáim. – mint, aki jól végezte dolgát elment.
- A jó büdös picsába!! Most mi a frászt csináljak?! Mikor utoljára láttam apámat éppen beleépítettem a serpenyőt a fejébe! A szentségit!! – szembe fordultam Henryvel és elkaptam a zakója hajtókáját. Görcsösen kapaszkodtam belé, nekidőltem, hagytam, hogy ringasson. Oké Kyra, most kapd össze magad. Elvégre hosszú idő az a hat év.
- Sajnálom, ha tudtam volna…
- Hagyd csak. Bár ekkora undokságot nem néztem ki az öregeidből. Most jól megszívtuk. Nyílt titok, hogy anno majdnem agyonvertem az apámat. Azt is mindenki tudja, hogy kitagadtak, és hogy elszöktem. Mi a fenéért volt ez jó?
- Semmi másért csakhogy fájjon. Anyámnak szent meggyőződése volt, hogy én majd elveszem Leonorát és megtérek a családi kígyófészekbe. – mesélte.
- Gondolom a tesónak tetszett az ötlet.
- Rajtam viszont bebukott a terv. – ahogy néztük egymást, kínunkban felröhögtünk.
- A két fekete folt egymásra lelt. – fintorogtam.
- Az biztos. Gyere, keressük meg inkább a tatát. Ő az egyetlen ép ember a társaságban. – kézen fogott és az emelet felé vettük az irányt.

Odafönt teljes csönd volt a folyosókon. A görcsberándult gyomrom is lassan felengedett. Kellet ez nekem?
- Melyik volt a te szobád? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmem.
- Az a folyosó végén volt, mikor elköltöztem, akkor vendégszobává alakították. Viszont mi ide jövünk. – fordultunk be az egyik ajtón. Nem is szoba volt, ahova érkeztünk, hanem különálló lakosztály. A rejtett hangszórókból klasszikus rock-számok szóltak. Ennyi elég is volt, hogy az öregurat a szívembe zárjam. Aki szereti John Lennont, az csak jóember lehet. Szikár, ősz hajú férfi, kifakult kordbársonyzakóban és nadrágban.
- Hogy s mint öreg? – ment oda hozzá Henry, átölelték egymást.
- Végre édes fiam, már azt hittem, hogy ezekkel, a fafejűekkel kell vacsoráznom. – mutatott a padló felé, utalva a többi vendégre.
- Itt vagyunk és megmentünk. Bemutatom Dr. Kyra Eleisont.
- Üdvözlöm. – nyújtottam a kezem.
- Duncan McGregor. Tehát maga Matthew Eleison másik lánya. Mit ne mondjak a testvére nem nyerte meg a tetszésem. – határozott volt a kézfogása, semmi öreges nem volt benne.
- Azonos véleményen vagyunk akkor a vérrokonságomat illetően.
- Mi a foglalkozása?
- Régész és antropológus. Jelenleg…
- Tudom, hol dolgozik. Kíváncsi voltam mit válaszol a kérdésemre.
- Vizsgáztat?
- Ha megmondja, milyen szám szól soha többé. – megeresztett egy mosolyt. Egy kicsit füleltem aztán diadalmasan elvigyorodtam.
- Imagine, Beatles, John Lennon. – válaszoltam. Az öreg meglepődött.
- Szerintem átment a vizsgán. – karolt át vidáman Henry.
- Át ám! – nevetett fel az öreg harcos. – Üljetek le gyerekek. – mutatott egy kényelmes, süppedős kanapéra.
- McGregor skót név. Henry nem mesélte, hogy lett volna skót is a családban.
- Háá fiam, ezt szomorúan hallom. Nos kedvesem az egyik anyai ágról jött, zömében angolok találhatók a családfán, de mindig volt pár nyakas nőszemély, aki mást akart. – úgy látszik voltak ebben a bagázsban normálisak párszáz éve legalábbis biztos.
- És kislány? Nálatok miféle vér folyik?
- Egyetlen ükanyámról tudok, aki ellent, mert mondani a családi szokásoknak és hozzáment egy búr férfihoz. Elmondások szerint rá hasonlítok. Amúgy van egy kevés francia, akire anyám roppant büszke. – meséltem.
- Jól tudom, hogy elszöktél orrhonról?
- Igen. És nem bántam meg.
- Bátor, ez tetszik. Nos kedves fiam mikor veszed el a lányt? – fordult Henry felé. A kérdéstől köpni, nyelni nem tudtam. De Henry se.
- Hát… - köszörülte a torkát.
- Erre még nem gondoltunk. Mostanában kicsit zűrös az életünk. – segítettem ki a válasszal.
- Jó de egy ükunokát összehozhatnátok. A ti gyereketeket szeretném még a kezemben tartani. Én se élek a végtelenségig. 110 éve élek ezen a sárgolyón, nem lehet 20 évnél több hátra. – ezt olyan természetesen mondta, hogy leesett az álam. Legszívesebben visszakérdeztem volna, hogy mennyi??!!  De befogtam a szám.
- Annyi idő alatt bőven meglesz. – felelt most Henry. Gyors fejszámolás, az öreg 1920ban született. Hű az anyja!
- Remek. – dörgölte össze a kezét.

Kopogtattak. Egy cseléd jött, és kérte, hogy fáradjunk le a vacsorához. Az öreg felém nyújtotta a karját, én meg belekaroltam. Henry a másik oldalamon a kezemet fogta meg. Kis triónk így lépett be a hodály nagy étkezőben.
- Nagyapa, látom Henry, előbb mutatta be a barátnőjét neked, mint nekünk. – gondolom ez a muksó lesz az apja. Nem tetszik, sunyi búrája van.
- Kyra Eleison. – biccentettem.
- A szülei epedve várják, hogy láthassák.
- Ha nem jár ennél nagyobb zajjal, nyugodtan.
- Elég! – vágott közbe az öregúr. – A hölgy a vendégem, semmi olyat nem kell tenni, amit nem akar. – ezzel mindkettőnket elvezetett. Ő ült az asztalfőre, kettőnket pedig a két legközelebbi helyre ültetett. Most jól beletapostunk a többiek egójába. A vacsora viszonylag kellemesen telt, az öreggel. Mintha a maradék 25 ember ott se lett volna. Még a drága őseimről is elfeledkeztem.
Már hazafelé slisszoltunk mikor belefutottunk a szüleimbe.
- Kyra! – kiáltott kásás hangon az apám. Szokásához híven matt részeg volt.
- Szia! Viszlát! – már fordultam is volna el, mikor elkapta a karom.
- Várjon csak kisasszony! Mit képzel, hogy oda se köszön a szüleinek. Megint csak szégyenbe hoztál minket. Nézd csak végig magadon, mint egy rossz kurva. Bezzeg a testvéred.
- Leszarom! – vágtam közbe. Remegtem a dühtől. – Nem érdekleltek.
- Kérlek Matthew. – siránkozott az anyám. Régi jól ismert szitu, hogy gyűlöltem. Az emlékek csőstül jöttek, utáltam is őket egytől egyig.
- Gyere Kyra. – ölelt magához Henry.
- Igen. Menjünk. – éppen elléptünk volna, mikor is apám agyát elöntötte a fekália és nekünk rontott. Mielőtt bármit tehettem volna Henry behúzott neki egyet.
- Tűnjön el innen. – mondta fagyosan.
Beültünk a kocsiba, a fejemet a karosszériának támasztottam.
- Vége van. – simogatta meg a hátam.
- Szép jobbegyenes volt. – dicsértem meg. – Az öregúr szenzációs. – váltottam témát.
- Az egyetlen normális a családban. – jelentette ki. – Te is tetszettél neki, meglátod annyi ősrégi történettel fog szórakozni, hogy regényt írhatsz belőle. – sikerült egy vérszegény nevetést kicsalnia belőlem.
- Menjünk haza.