3. fejezet

Másnap szinte óraműpontossággal nyolckor ébredtünk. De csak azért, mert a telefon, nem most nem csörgött, hanem ébresztett. Tegnap Jazzy kijelentette, hogy a családi banzájra ruhát kell vennem. Pfujjj!! A találkára is meg a vásárlásra is. A srácom szülei kicsit se jobbak, mint az enyéim. Annyi a különbség, hogy ők étteremben is utaznak, míg az én őseim nem. Vagyis azt hiszem nem. Öt, holnaptól hat éve, hogy nem láttam őket. Nem is hiányoznak.
- Lelövöm azt a vackot. – ajánlotta Henry.
- Hagyjuk későbbre, inkább csak nyomd ki, ott van a te feleden. – csukott szemmel is tudtam, hol az a dög. Végre csönd borult a szobára. Lendületesen visszafeküdtünk az ágyba.
- Kell ez a nap nekünk? – sóhajtottam.
- Fenét, találjunk ki valamit. Mi lenne, ha elszöknénk? – fordult felém Henry.
- El lennénk szökve. Nem adjuk meg nekik azt az örömöt, hogy lelécelünk. Fogcsikorgatva is de kibírjuk őket.
- Kitörjük a fogsorunk. Utálatos egy banda, előre szólok.
- Nyugi, voltam én már feketerigó a társaságban. – fintorogtam.
- Hát ma mi fogjuk szolgáltatni a pletyka és gúnyolódás alapot. – gyorsan beléfojtottam a szót egy csókkal.
- Nem kell engem félteni. Legföljebb rájuk borítom az asztalt. Na másszunk ki az ágyból! – jó példával akartam elöl járni, de a fekhely végéig se jutottam, mert Henry a bokámnál fogva visszarántott.

Röpke órácskát csúszott a felkelés. Ha már hétvége van, miért ne. Úgyhogy 9 körül jutottunk oda, hogy reggelizzünk. Ekkor azonban csöngettek.
- Szia! Hát te? Kérsz kaját? Mi is most eszünk. – tereltem be Loryt a lakásba. Általában mindig magabiztos, de most inkább félénk volt.
- Kösz nem, viszont szeretnék beszélni Henryvel. Nem zavarok? – ezt most azért kérdi, mert egy szál köntösben laftizok?
- Hű ez komolyan hangzik. Mi történt? Abszolúte nem zavarsz. – eléggé elveszettnek tűnt, ezért belekaroltam és bevezettem a konyhába.
- Átadom neked a pasit. Ne hagyd, hogy ránézzen a kávéra! – Loryt láthatóan nem hatotta meg a viccecském.
- Szia! Ne foglalkozz ezzel a kényúrnővel. – intett felém Henry. A konyhapultnál reggelizett, az én kajámból persze. Az agyam eldobom ettől a fickótól!
- Kac-kac! – fintorogtam. – Hagyom, hogy elmond neki, amit akarsz. És el a praclikkal a kajámtól! – otthagytam őket és elmentem felöltözni. Mire visszaértem, Lorelai már a pultnál ült és élénken magyarázott.
- Megszőttétek, amit kell?
- Megkértem Henryt, hogy segítsen megtalálni az apám.
- Oh, és miért most? Eddig tudtommal nem érdekelt. – kérdeztem.
- Ezt ne firtassuk inkább. – mondta.
- Oké. – emeltem fel a kezem. Lory elmosolyodott.
- Köszönöm a segítséget.
- Amint kiderítek valamit, szólok. – ígérte a nyomozóm.
- Még egyszer kösz. – ment el Lory.

Nem telt el félóra és beállított Rabe. Arra, a kérdésemre, hogy kér-e reggelit csak a fejét rázta.
- Mit tudtok egy állattámadásról? Széttéptek egy nőt, láttam villámot, de addigra a nő meghalt. – vágott a téma közepébe. Olyan tempóban hadart, hogy beletelt egy percbe mire felfogtuk mit mond.
- Ez így nem logikus, miért akkor jött a villám, mikor már halott volt? – értetlenkedtem.
- Lehet a tigrist, kell megmentenem. – vont vállat.
- Tigrist? Egy tigrist kell megmentened? – meresztgettem a szemeim.
- Jesse szerint. Lehet csak a láz beszélt belőle, de abból bajom nem lehet, ha megtalálom a tigrist. – mondta.
- Akarod, hogy segítsek?
- Khm… - emlékeztetett Henry, hogy mi ma nem fogunk macskákra vadászni.
- Nem kell köszi! Megoldom. Lorelaijal fél óra múlva találkozom. Ő is ott volt. Ahogy ismerem, biztos jó kérdéseket tett fel. – legyintett.
- Arra mérget vehetsz. Okos lány.

- Megyek is. Jó szórakozást mára!- köszönt el.

- Neked is! – vágtuk rá. Bár hétszentség, hogy jó, ha nem hullik ki a hajunk az idegtől.

Bárhogy is reménykedtem, hogy Jazzy megkímél a vásárlási sokktól nem volt szerencsém. Időben jött a csaj és már hurcolt is el. Az elkövetkező két órát iszonyatos szenvedéssel töltöttem, mire őfelsége, ugyan mióta hívja így Logan, rábólintott egy fekete ruhára. Tucatnyi boltba cincált be és vagy hatvanezer fajta ruhát kellett felpróbálni. Mikor nyafogni merészeltem, közölte, hogy nem kapok csokit, ha nem fogom be. Legszívesebben térden állva hálálkodtam volna az égieknek, mikor végeztünk. Amúgy a gönc még nekem is tetszett, kivételesen. Egyik felén térdig ért a másikon csak combközépig, hasonló szabásmintát követtek fölül is, bal vállamat teljesen elfedte, a jobbot viszont szabadon hagyta. A legbulisabb pedig az volt, hogy a szoknyarészét egy cipzárral le tudtam kapni. Trükkös kis cucc, el kell ismerni.
Egy éteremben ebédeltünk, a csomagjainkat lepakoltuk magunk mellé és rendeltünk egy pizzát. A császkálástól farkaséhesek voltunk.
- Azt hittem sose lesz vége a szenvedésnek. – sóhajtottam.
- Azért nem haltál bele.
- Csak majdnem.
- Jaj te nő! – fogta a fejét a csaj jókedvűen. Délutánra haza is estem. Ecseteltem Henrynek, milyen kínokat éltem át.
- Ezután a szüleid piskóták lesznek. – vontam le a következtetést.
- Nem csak ők lesznek ott. Kegyeskedtek szólni, hogy más vendégeket is várnak.
- Hurrá, lehet vegyülni. Felkenjük az álcafestéket és eltűnünk a fikuszban. – dörzsöltem a tenyerem.
- Ha ennyivel megúsznánk, de jó is lenne.

Este, mint a parancsolat, olyan pontosan értünk oda. A ház láttán füttyentettem egyet.
- Hú az anyját! – háromszintes, puccos, bazi nagy kert. Az ajtóig tízperc kocsikázás. Egy ürge elvitte az autót parkolni. Nem semmi mennyiségű pénz van ott, ahol a bejárati lépcső is márványból és az ajtó a legdrágább tölgyből. Mielőtt csöngethettem volna az ajtó kinyílt. Egy komornyik. Tiszta pingvinben, még ő is elegánsabb volt, mint mi. Henry a borvörös ingét leszámítva feketében volt, én pedig az új ruhában feszítettem egy saroktalan saruban. A pingvin-csávó bevezetett minket egy hatalmas előtérbe.
- Te, azt nem mondtad, hogy a svéd királyi párhoz jövünk. – súgtam oda Henrynek.
- Rá se ránts, úgy is csak bajuk lesz velünk. Előre is bocsánat a sok ocsmányságért, amit hallani fogsz. – erre nem válaszoltam, csak biztatóan átkaroltam. Pár embert láttam lézengeni, azok előkelően vonulgattak egymás mellett. Szemügyre vettem a díszes társaságot. A ruhák átlagban hat kilók az ékszerek értéke lassan a milliós nagyságokat döngettek. Roppant csövesen festettünk.
Mekkora volna itt egy rablótámadás. Persze velünk sokra nem mennének. Rajtam csak egy ezüst nyaklánc volt, Henryn pedig az ahn kereszt, amit egyszer tőlem kapott.
- Nincs pár tolvaj ismerősöd? Ide lehetne csődíteni őket. Micsoda fogás lenne! – adtam hangot az ötletemnek.
- Bombariadóval már próbálkoztam jó pár éve. Élmény volt. – az emléktől Henry végre elmosolyodott, eddig rém fancsali képet vágott.
- Sose árt egy repríz. – jelentettem ki titokzatosan, erre elnevette magát.
- Imádlak. – reflexből megcsókolt, fél füllel hallottam a többi becses vendég ciccegését. Milyen illetlen a mai fiatalság. Biztos savanyú a szőlő. Szar ügy.
- Látom, még most se tanultál meg viselkedni Kyra. – szólalt meg egy nyávogós hang mögöttünk. Egy pillanat alatt megdermedtem. Nem ez nem lehet! Ilyen nincs! Megfordultam.
- Szia, drága tesóm. – vigyorogtam kényszeredetten. Ezt a szívás!