12. Fejezet

Elrabolva

Lassan visszanyertem az öntudatomat. Nini egy sátor. Mi is történt velem? Óh igen! Lecsaptak, mint egy legyet. A fejem irgalmatlanul fájt. ASZPIRINT!!!!!

Kyra mellettem feküdt. Ne szépítsük a dolgot: Szarul nézett ki.

Éles fájdalom nyílalt a fejembe, amikor testhelyzetet akartam váltani. Olyat káromkodtam, hogy egy kocsis is megirigyelné.

- Szóval te is szarul vagy. – konstatálta Kyra.
- Aha. Mi a franc történt?
- Leütöttek és elhurcoltak minket. Tipikus nőrablás
- Égő. Pont minket. – fintorogtam.
- Ja. – odamásztott hozzám és segített felülni.
- És most hogyan tovább?
- Költői kérdés. Örülnék, ha lábra bírnék állni. Aztán ki kéne találni, hol vagyunk. Nem ártana tudni, hova és miért visznek. – Vont vállat.

Oké… Álltam fel lassan. Kicsit megbillent a talaj, de talpon maradtam.

- Gyere, segítek. – nyújtottam a kezem.
- Kösz, most egy darabig megteszi a földszint. – hárította. – Azt hiszem, van egy kis agyrázkódásom. – megtapogatta a fejét, amin felszakadt a seb. Aucs kicsi barátnőm! - Ez fáj. – sziszegte.
- Hagyd békén!- Szóltam rá.- Miért nem vagyunk megkötözve?
- Mert a sátrunk a tábor közepén van, körülöttünk lebzsel az összes jómadár. Kinéztem. – visszakúszott a takarójához és elnyúlt rajta. - Tudod mit? Én most visszaájulok. – szólt.
- Kyra ne… - próbáltam eszméleténél tartani, de hiába. A csaj visszazuhant az öntudatlanságba. Leültem mellé, és betakartam. Megnéztem a sebét. Csúnya volt. Rögtönzött elsősegélybe részesítettem, aztán mellé dőltem a hátamat a falnak vetve. Gondolkodjunk! Ha Jesse bajba kerül engem öt percenként cseszegetnek az égiek. Ez fordítva is igaz. Legalábbis eddig az volt. Amikor Isztambulba keveredtem bajba mesélte hogy mást se látott csak villámokat. Két hónapja viszont sehol se volt, amikor mindenemből vér fojt, mert megmérgeztek. Ergo: Lehet a szakításunkkal ez a kapocs megszűnt. Nagyszerű kilátások!

Elnyomott az álom nélküli alvás. Arra ébredtem fel, hogy bejön valaki a sátorba. Korom sötét volt. Két beduin állt elém.

Azonnal talpra ugortam, és Kyra elé álltam.

-Mit akartok?- Kérdeztem ellenségesen.

-Lovagolunk egy kicsi!- Vigyorgott foghéjasan.

Szemen köptem, mire ő visszakézből pofonvágott. Az ajkam felrepedt, a fejembe újra fájdalom nyílalt. Mégis magabiztos, lenéző mosollyal néztem vissza rá.

A másik alak megkötözte a kezem, és kilökdösött a sátorból. Ott már vártam minket. Felültettek egy lóra. Utánam kihoztál Kyrat is. Elindultunk… valahova. Ha ezt túlélem esküszöm, hogy normális életet fogok élni.

Kyra másnap reggel tért magához. Hála az égnek! Már azt hittem kómába esett. Agyi ödémája van vagy ilyesmi. A lányt átették egy másik lóra, ami mellém ügetett.

- Kyra! Hála az isteneknek! – kiáltottam megkönnyebbülve.
- Én is örülök neked. A nyakadba is ugranák, de – föltartotta az összekötözött kezeit. – most éppen nem lehetséges.
- Megértelek. – mutattam a kötelet a csuklóimon.
- Meddig kómáztam?
- Egy teljes napig. Jobban vagy? – kérdeztem.
- Már nem vészes, úgy látszik a legrosszabbján túl vagyok. Te jól vagy?
- Aha. Nem csináltak velem semmit. Hova vihetnek?- A pofon szerintem említésre se méltó.
- Ez a nap kérdése. Gondolom, eladnak egy hárembe. Érted minimum húsz tevét kell adniuk, mert erre ritkák a barna világos szemű nők. – felelte.

Csak fintorogtam. Említettem már, hogy ezt a kalandot még leverem a görög bérgyilkoson?
- És te? Tíz tevét megérsz te is.
- Áhh, jó, ha hatot. – csóválta a fejét Kyra.

- Mi lehet a fiúkkal? – vetettem fel a következő témát.
- Talán élnek. Nem próbáltad meg kideríteni?
- Nem. Megvártalak vele. Aggódom értük. – sóhajtottam.
- Tudom, én is. – Mondta Kyra, és megrugdosta a lovasát.- Nem tudod mi lett a társainkkal? – érdeklődött. Az ürge rá nézett és csak vigyorgott egyet..
- Válaszolj! – Parancsoltam rá.

Kéretik jegyzőkönyvbe venni, hogy Egyiptomba a cégem semmit se fog importálni. Kezdem utálni ezt a helyet.
- Nem fog. – lovagolt mellénk egy második férfi. Nagydarab fickó, minimum 30 kilóval nehezebb, és 20 centivel magasabb, mint mi.
- Miért? – kérdezte Kyra.
- Mert kivágták a nyelvét. Néma. – intett egyet a társának, mire az kinyitotta a száját. Tényleg nem volt nyelve.
- A három férfi, akik veletek voltak. – kezdte. Mi Kyraval előre dőltünk, hogy minden szót halljunk. – A társaink megtámadtak titeket, kettő elkapott téged és a barátnőd. A többieknek az volt a feladata, hogy öljék meg a három férfit és térjenek vissza hozzánk.

Mi????!!! Na ne! Jesse biztos él. Aki a vérszomjas törökök szablyáját is túlélte, nem fog sivatagi banditák keze által elesni… ugye?

Összenéztem Kyraval. Falfehér volt. Sejtem én se nézhetek ki jobban. Bevallom, Henry miatt jobban aggódom. Ő nem egy villámcsapot, sokat próbált bérgyilkos. Igaz van egy kis vámpír képessége, de az nem ugyanaz.

- És hány társatok tért vissza? – kérdeztem lenézően.
- Egy se. – felelte amaz komoran.

Hehe! Erről van itt szó emberek! Büszkén elmosolyodtam.
- Gondolom, küldtetek egy kisebb csapatot, hogy utána nézzenek mi is történt. – Kérdezte Kyra.

- Nem. Halottak, mind meghaltak. A tieitek és a mieink is. – vágta rá a fickó, ezzel otthagyott minket.

Hidegzuhany! Valahol felrobbant valami. Valami ránehezedett a mellkasomra. Nem halhattak meg.
- Élnek, tudom. Muszáj. – igyekezte visszanyelni a sírást Kyra. Szegény kislány.
- Nem lehet, hogy…az nem. Biztos jól vannak. – Próbáltam vigasztalni. Nem hiszem el, hogy halottak. Amíg nem látom a holttestüket, élnek! De azért mindenkit kinyírok itt. Éreztem, hogy a torkomon újra felkúszik a gyilkos indulat. Ugyanazt a vérszomjat éreztem, mint pár napja. Normális ez? Kétlem, de most jól jön.

- Megöljük őket. – fordult felém Kyra.– Csak találjam ki, hol vagyunk.
- Mindet. – Értettem egyet.

Egész éjjel haladtunk. Reggel értünk el egy oázist. Itt már emberek se laktak, csak ideiglenesen. Tábort vertek, minket újfent a középső sátorban szállásoltak el. A köteleket levették rólunk. Kaptunk egy kevés vizet a mosakodáshoz, aztán ennivalót is hozott a néma fickó.
- Kösz Péntek. – Mosolygott rá Kyra.
- Ne becézgesd!- Pirítottam rá.
- Bocs. Morbid volt. – ült le mellém.
- Nem akartam kiabálni. – mondtam.

Kyra szó nélkül nekem dőlt, és a vállamra hajtotta a fejét. Fél kézzel átöleltem. Egy darabig csöndben ültünk. Semmi értelme nem lett volna a beszédnek. Régen is így vigasztaltuk egymást, bevett forma volt ez nálunk.
- Ha tényleg meghaltak volna azt megéreztük volna. – szólaltam meg először.
- Igazad van. – bólintottam. – Élnek, és rohadtul pipák, hogy elraboltak minket.
- Az biztos. Szerinted átharapják egymás torkát, amíg megtalálnak minket?

- Párszor biztos. Egyikükben több a tesztoszteron, mint a másikban. Jobb is, ha nem látjuk azt a macsó hisztit. – Mosolyodtam el. A lelki szemeim előtt szinte láttam őket.
- Az tuti. Egy nyomozó, egy bérgyilkos meg egy beduin doktori címmel. Édes isteneim, ez maga a katasztrófa. – Hülyéskedett Kyra.

Elnevettük magunkat, amibe egy pici vidámság se volt.
Tömegével gyártottuk a szökési terveket, de egyiket se tudtuk megvalósítani. A legnagyobb baj még mindig az volt, hogy nem tudjuk hol vagyunk. Jobb ötletünk nem lévén minden oázisban hagytunk nyomokat. Egy csík a pólóból, egy hajgumi, de jó, hogy ebből vagy egy vagonnyi van nálam. Reménykedtünk, hogy a vakegér pasik megtalálják.
Egyik este végre megtudtuk, hova is visznek minket. Két őr állt a sátorunk előtt és beszélgettek. Mint kiderült valami gazdag fószernek agyára ment a pénz és több ilyen bandát felbérelt, hogy szerezzenek neki lányokat. A fickó Petra városában él, szinte az egész műemléket megvette. Petra egy ősi város volt, amit a sziklába vájtak. A neve görögül ezt jelenti; szikla. Vörös-tengeren átvisznek minket. Amikor mindezt Kyra elmondta nekem, járni kezdett az agyam, hogy a srácainknak, hogy üzenhetnénk meg.

- Ezt valahogy közölni kéne a srácokkal is.
- Ha lenne papírunk, meg toll…áhh képtelenség, hogy üzenetet írjunk nekik. – legyintett.
- Miért lenne? Láttam, hogy a válltáskám is elhozták velünk együtt, ha vissza tudnánk szerezni… abban van egy jegyzetfüzet.
- Hmm… Mi lenne, ha előadnám a hattyú halálát, és te meg követeled a táskát, mert abban van a gyógyszer? – vetette fel.
- Ezt nem veszik be. Ráadásul csak pár szem aszpirin van benne. – ráztam a fejem. Mellesleg még azt se adtak a fejfájásomra. Szemetek!
- Tegyünk egy próbát. – kacsintott.

Láss csodát! Ez bejött. Műepilepsziás-roham és a tatyó a kezünkben volt. Gyorsan megírtuk az üzit:

Élünk mindketten.
Petrába visznek, a tengeren át. Csipkedjétek magatok, mert ha nem értek utol minket szétrúgjuk a seggetek!!
Csókol: Rabe&Kyra
Ui.: Gratula a 13 rablóhoz!
Többre nem volt időnk, az egész füzetet eldugtuk egy kő alá. Igyekeztünk, hogy a környéke feltűnő legyen, de a fogvatartóink ne vegyék észre.

- Szerinted megtalálják? – kérdeztem
- Kicsi az esélye, de használjuk ki a lehetőséget. – válaszolta Kyra.

Két nap múlva elértük a tengert. Innen egy másik fickó vett át minket. Rajtunk kívül volt ott még 10 lány. Mint megtudtuk őket a szüleik önként adták el. Mi ketten vagyunk az egzotikus ráadás. De jó! Jessék sehol se voltak. Nem aggódtam. Jessenek szokása az utolsó utáni pillanatba megjelennie.
- Petrában lelécelünk. Hozzuk magunkkal a többi lányt is. – suttogtam.
- Nem jönnek velünk. – súgta a barátnőm vissza.
- Mi?
- Nincs pénzük, tudják mi vár rájuk. A családjuk soha nem fogadná vissza őket. Ez egy ilyen világ. Megkérdezzük őket, aki akar velünk szökik. – magyarázta.

Én nem erőltetem. Feltereltek minket a fedélzetre, onnan pedig kettőnket egy közös kabinba. A többieket nem tudjuk. A két nap, amíg átértünk ki se léphettünk a szűk helyről. Ez a haragomat csak növelte. A túlparton megvizsgáltak minket. Méretet vettek rólunk, megnézték elég jók leszünk-e a Vezírnek. Most már tényleg kijöttem a béketűrésemből. Az utolsó utáni csepp az volt, amikor megtudtam hanyadika van, újabb több napos utazás után. Szeptember huszonegyedike volt akkor. Tehát ha tetszik ha nem, de három hete hagytuk el Asszuánt. Logan már tuti agybajt kapott, hogy hol járunk ennyi ideje. Rashid pedig lehet már messze jár! Kicsúszott a kezünkből… újfent. Ez a földi pokol!