10. fejezet

Hányszor mondta a prof anatómián, hogy a hátizmok így meg úgy! Itt és most aláírom, hogy rohadtul igaza van!! Az emeleten megtaláltam Loryt és Alexet. Úgy látszik, ők védik az emeletet. Pá hulla volt csak itt fönt.
- Üdv! A többiek?
- Te mit keresel itt!? Mész vissza a szobádba! – fordult felém a csaj.
- Ezt a hangsúlyt anyámtól vetted? Közlöm ő se sok sikert ért el. – vágtam rá. Még meg kell tanulnia, hogy nem bírom a parancsolgatást.
- Mi lenne, ha szót fogadnál? – Alex már tapasztaltabb volt.
- Szerinted?
- Csoda. – ezt mintha ma már mondták volna.
- Csak nem kicseréltétek a tapasztalataitokat Heryvel?
- Adtam neki pár jó tanácsot. – ettől félek én is. Időm se volt meglepődni, amikor Alex felkapott a vállára.
- Tegyél le!! Van lent egy fickó, akivel van egy kis elszámolni valóm! – hátba vertem, oda se bagózott.
- Majd az urad bosszút áll.
- Hagyjál már a retroval! Nem most szöktünk a 17. szászadból! – kiabáltam.
- Sietek, csak bezárom. – szólt oda Lorynak. Ő meg csak bólintott egyet. Hova lett női összetartás!!??  Bárhogy kapadoztam is Alex egyszerűen visszavitt a szobámba és rám zárta az ajtót.
- Ezt nem teheted! Ilyen szemétséget! – dühöngtem.
- Tanuld meg befogni a szád. Légy jó kislány. – hallottam, ahogy elmegy. Egy ideig még próbáltam kijutni, szétszedni az ajtót, de semmi eredmény. Végül feladtam és lefeküdtem az ágyra. Úgy döntöttem bevágom a durcát. Ha vissza is jönnek, én ki nem megyek! Nem és kész, felőlem aztán csinálnak, amit akarnak! Mocskosul fölstrófoltam az agyam.

Órák múltak el mire megérkeztek. Már majd meg zakkantam a félelemtől, hogy mi van velük. Minden önuralmamra szükség volt, hogy ne rohanjak hozzájuk. Sikerült is megmakacsolnom magamat. Eltelt újabb fél óra és ők se néztek felém. Hát ez szép mondhatom. De ha nem, hát nem, én senkinek nem könyörgök. Végül az új csaj jött be hozzám.
- Nem alszol? Pedig azt hittük.
- Nem.
- Hogy van a hátad?
- Fáj. – az ilyen egyszavas válaszokat a végtelenségig tudom húzni.
- Mindenki megúszta kisebb karcolásokkal. Bár Rabe elájult. De ő is jól van. Szeretném a te sebeid is ellátni. – felmutatott egy kicsi tégelyt.
- Jó.
- Mérges vagy, hogy nem harcolhattál?
- Igen. – az nem kifejezés, hogy mennyire. Elfordultam tőle. Egy szó nélkül kente be a hátam. Akármi is volt a kenőcs csodát tett. A latin bűbáj szavait is felismertem. Ergo, Lory boszorkány. Bánom is én.
- Kösz. – vetettem oda, mikor elindult kifelé.
- Szívesen. – mosolyogva elment. Továbbra is sárkányos hangulatban kiültem az erkélyre. Néztem a csillagokat, vissza akarok menni Egyiptomba. Dolgozni akarok. A térdemre támasztottam az álam. Kivételesen nem volt egy kellemes érzés, de szinte örültem a fájdalomnak. Előre-hátra hintáztam, majd feltérdeltem.
- Talán nem tudsz aludni, azért tornázol? – megérkezett Henry, oh éljen. Mégis mit tökölt eddig? Én egyem itt a kefét őnagysága miatt, mert cseszik idetolni azt a … Nem Kyra nem káromkodunk, nem kapunk rohamot, hanem megnyugszunk, fogjuk a kisbaltát és beverjük Lee nyomozó koponyáját.
- Nem. – találja ki, mire mondtam. Ha már olyan nagyokos.
- Dühös vagy, amiért itt kellett maradnod?
- Is. – te hülyefej! Majd meg kergültem az aggodalomtól!
- Kyra, kérlek. – leült mellém. Ne meregess rám nagy szemeket! Megtépnélek, ha nem sajnálnám a hajad! De meg nem mondom!
- Franc essen beléd! Napokig, de ha úgy vesszük hetekig azt hittem, hogy megölted, aztán ideállítasz nekem, fölborítod a hormonháztartásom, aztán neki állsz parancsolgatni, hogy maradjak nyugton!! Bezárattál Alexxel!! Gyomorfekélyem lett az aggódástól, mert ti itt nekiálltok öldökölni! Hát kapd be!! – jó, hogy ültem, mert máskülönben toporzékolnék. Ennek tetejében legszívesebben sírva ugranák a nyakába. Na nem! Azt már nem! Szedd össze magad, ez is csak pár hülye hormonnak a hatása. Dopamin, oxitocin, vasopressin, noradrenalin semmi több. Ennyi az egész szerelem, egy kis biokémia… és az ember búcsút inthet a józaneszének.
- Szeretlek.
- Ettől fogok a plafonra mászni! Azt hiszed, ezzel leveszel a lábamról?
- Tudom. – vigyorgott a nyavalyás. Maga felé fordított, majd belecsókolt a tenyerembe.
- Hát ez az! Egyszer megfojtjuk egymást. – sóhajtottam. Pápá durca és józanész. A francba!
- Már rég megfojtottalak volna, ha nem lennének acélból az idegeim. – eközben már a vállamat csókolta.
- Frászt vannak abból, csak azért nem öltél még vízbe, mert odavagy értem.
- Igazából azért, mert egy kanál fölös vizünk sincs. – hiába gyepálom magam, nem tudom kiakasztani.
- Alextől tanultad el, hogy kell velem veszekedni?
- Csak adott pár tippet. – remek, három hét sivatag, hogy összehozza az embereket. Boáá.
- Szuper, kézi könyv…
- Kyra csönd legyen. – biztos, ami biztos, még meg is csókolt. Hatásos, így tényleg nem tudok beszélni. Mondjuk gondolkodni se.
Útban az ágy felé valahogy kezdtük elhagyogatni a ruháinkat. Remélem, egy kósza szél se viszi ki a nyitott erkélyajtón, mert ideges leszek. Végignyúltunk a fekhelyen, én kerültem fölülre. Henry reflexből átölelt, sikeresen beletenyerelt az egyik sebbe. Felszisszentem.
- Basszus! Bocs. – rögtön elengedett.
- Semmi baj. Már gyógyul. Kezdjük előröl. – mondtam.
- Nagyon fáj?
- Nyugi, nem vagyok törékeny. – megcsókoltam. – Látod? – bizonyításképpen a hátamra gördültem. Nem is volt vészes… annyira.
- Ne kamuzz, látom, hogy fáj. – visszafordított a hasamra, majd magunkra húzta a takarót.
- Jó, tényleg nem egy leányálom, de klasszisokkal jobb, hogy Lory összekente azzal az izével. Tudtad, hogy boszorkány a csaj? – könyököltem fel.
- Honnan veszed, hogy az?
- Felismertem a bűbájt. Latinul volt, azt meg tanultam.
- Bővül a kis társaságunk.
- Az biztos, lassan már cirkuszt is nyithatunk. Micsoda műsör lennénk! Leszel porondmester? Igaz a cilinder elég hülyén állna. – ötleteztem.
- Kösz, de inkább kihagyom. – nevetett.
- Kár, pedig…
- Kyra. – morogta a torkomnak, mert éppen azt kóstolgatta. Ha így folytatjuk, rá kell szoknom a garbókra, vagy a sálakra. Még a végén nekiáll valaki megkérdezni, miért vannak fognyomok a torkomon.
- Jó-jó befogom a szám.
- Csak addig, amíg megkérdezem, amit akarok. – dőlt vissza a párnákra. Na ne ilyen komolyan. Nem fog ez nekem tetszeni.
- Figyelek. – mondtam.
- Mi lesz azután, ha Rashid meghal? – sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz.
- Mi lenne? Megyünk haza és melózunk. Miért? – flegmáskodtam.
- Hát csak… gondoltam, hogy esetleg… - bármennyire is igyekezett titkolni, eléggé fancsali képet vágott, úgyhogy…
- Kénytelen leszek visszamenni New Landbe…
- Nem azért mondtam, mert…
- Ha már egyszer ott dolgozom. – fejeztem be a mondatot.
- Micsoda?
- Meglepetés lett volna eredetileg, de ha már rákérdeztél. Elvállaltam egy munkát a New Landi Történelmi Múzeumban. Én vagyok az egyik kreatív igazgató. – válaszoltam. Henry először csak bambán meredt rám, majd lemosolyodott végül, pedig nevetve magához rántott.
- Ez most komolya? Akkor….
- Bezony. Visszaköltözöm. – vigyorogtam én is.
- Hozzám költözöl. – most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. Ettől függetlenül…
- Mi az hogy! – vágtam rá rögtön. Bocsi Rabe, de azért néha nálad is fogok aludni.

De ha már alvás… Ásítottam egyet. Kényelmesen elhelyezkedtem Henry vállán. Ahhoz képest, ahogy indult a nap, egész jó vége lett.
- Szép álmokat. Szeretlek. – mondtam.
- Neked is. Én is. – micsoda egy frappáns formula!