8. fejezet

Egy sátorban tértem magamhoz. Először nem tudtam, hol vagyok, aztán derengeni kezdtek az események. Rablók… láncvillám… fejbe verés. Eddig király. Tettem egy kósza kísérletet a felülésre. Rögtön elkapott a szédülés és liftezni kezdett a gyomrom. Inkább nyugton maradtam. Furcsállottam, hogy nincs megkötve a kezem. Pár percnyi heverészés után sikerült fölülnöm. Körülnéztem, megláttam Rabet, ő még kómázott, egy egyszerű sátor, pár takaró, amin fekszünk. Kintről beszűrődött a rablóbanda táborának hangjai. Lábra állni nem tudtam, így négykézláb másztam a sátor bejáratához, ahogy felhajtottam a sátorlapot két puskával találtam magam szemben.
- Oké, igazatok van fiúk, itt bent sokkal jobb. – visszamásztam az előbbi helyemre. Ennyi mászkálástól prímán rosszul voltam. Mellettem Rabe is magához tért. A halántékához nyomta a kezét és káromkodott egy cifrát.
- Szóval te is szarul vagy. – konstatáltam.
- Aha. Mi a franc történt?
- Leütöttek és elhurcoltak minket. Tipikus nőrablás
- Égő. Pont minket. – fintorgott.
- Ja. – odamásztam hozzá és segítettem neki felülni.
- És most hogyan tovább?
- Költői kérdés. Örülnék, ha lábra bírnák állni. Aztán ki kéne találni, hol vagyunk. Nem ártana tudni, hova és miért visznek. – vállat vontam, egyelőre még az első pontot se tudom teljesíteni. Bezzeg Rabe, viszonylag simán felállt. Na jó nem tök simán, mert eléggé kilengett néha, de talpon maradt.
- Gyere, segítek. – nyújtotta a kezét.
- Kösz, most egy darabig megteszi a földszint. – hárítottam. – Azt hiszem, van egy kis agyrázkódásom. – megtapogattam a fejem és találtam is egy sebet a tarkómon. Persze a piszkálástól felszakadt. Basszus!
- Ez fáj. – sziszegtem.
- Hagyd békén. Miért nem vagyunk megkötözve?
- Mert a sátrunk a tábor közepén van, körülöttünk lebzsel az összes jómadár. Kinéztem. – visszakúsztam a takarómhoz és elnyúltam rajta. Majd szétesett a fejem. Apró karikák táncoltak a szemem előtt, ráadásként még a dolgok kezdtek osztódni is. Itt a kettős látás hipp-hipp hurrá!
- Tudod mit? Én most visszaájulok. – szóltam.
- Kyra ne… - eddig értettem, aztán, agyő öntudat.

 A következő magamhoz térésnél se volt fényes a helyzet. Mondhatni klasszisokkal rosszabb volt. Egy ló hátán átvetve lógtam, a kezeim összekötötték. Pislogtam párat, a látásom tiszta volt és az émelygés is elmúlt. Hurrá! Nézzünk valami komolyabb mozgást! Felemeltem a fejem, hogy körülnézhessek. Ez is ment, minden gond nélkül. A fényviszonyokat tekintve estére járhatott az idő.
- Héé! Magához tért! – ordította az a fickó, aki eddig húrcibált.
- Üdv! Megmondaná kik maguk, és hova jó búsba visznek minket? Hol a barátnőm? – a beszéd nehezebben ment, mert ki volt száradva a szám. A muksó rám se bagózott. Odacsődítette pár társát, akik átpakoltak egy másik lóra. Ellenőrizték a kezeimen a köteleket, majd a lovat odavezették egy másikhoz. Nini! Kit látnak szemeim, Rabe is megvan még, és úgy néz ki sértetlen.
- Kyra! Hála az isteneknek! – kiáltotta, mikor meglátott.
- Én is örülök neked. A nyakadba is ugranák, de – föltartottam az összekötözött kezem. – most éppen nem lehetséges.
- Megértelek. – mutatta a kötelet a csuklóin.
- Meddig kómáztam?
- Egy teljes napig. – hű basszus. Kicsit megrugdostam a fickót, aki a lovainkat vezette.
- Kérek vizet. – közöltem, nem sok reményt fűztem hozzá, hogy ad, de kellemesen csalódtam. Szó nélkül odanyújtotta a vizes flaskát. A víz meleg volt, de kit érdekel. Ittam pár kortyot.
- Kösz. – adtam vissza. Válaszul csak bólintott. Öregem ezek a szószátyár emberek, mindjárt megsüketülök ennyi beszédtől.
- Jobban vagy? – kérdezte barátnőm.
- Már nem vészes, úgy látszik a legrosszabbján túl vagyok. Te jól vagy?
- Aha. Nem csináltak velem semmit. Hova vihetnek?
- Ez a nap kérdése. Gondolom, eladnak egy hárembe. Érted minimum húsz tevét kell adniuk, mert erre ritkák a szőke világos szemű nők. – csak fintorgott. Lehet kevesellte a húsz tevét.
- És te? Tíz tevét megérsz te is.
- Áhh, jó, ha hatot. – csóváltam a fejem. Abszurd egy helyzet, mi? Találd ki, mennyit érsz tevében!
- Mi lehet a fiúkkal? – vetette fel a következő témát.
- Talán élnek. Nem próbáltad meg kideríteni?
- Nem. Megvártalak vele. Aggódom értük. – sóhajtotta.
- Tudom, én is. – remélem élnek. De ennek nagyon kicsi az esélye. Újra megrugdostam a fickót.
- Nem tudod mi lett a társainkkal? – érdeklődtem. Az ürge rám nézett és csak vigyorgott egyet. Ettől görcsbe rándult a gyomrom.
- Válaszolj! – kezdett rá Rabe is.
- Nem fog. – lovagolt mellénk egy második férfi. Nagydarab fickó, minimum 30 kilóval nehezebb, és 20 centivel magasabb, mint mi.
- Miért? – kérdeztem
- Mert kivágták a nyelvét. Néma. – intett egyet a társának, mire az kinyitotta a száját. Tényleg nem volt nyelve.
- A három férfi, akik veletek voltak. – kezdte. Mi Rabebel előre dőltünk, hogy minden szót halljunk. – A társaink megtámadtak titeket, kettő elkapott téged és a barátnőd. A többieknek az volt a feladata, hogy öljék meg a három férfit és térjenek vissza hozzánk. – édes isteneim. Éreztem, ahogy elsápadok. Ránéztem a barátnőmre, és máris tudtam, milyen fehér vagyok. Összenéztünk. Kihúztam magamat, kitartás, most nem állunk le összeomlani. Rabe mellettem ugyanígy tett.
- És hány társatok tért vissza? – kérdezte lenézően.
- Egy se. – felelte amaz komoran. Tehát 13 embert tuti megöltek.
- Gondolom, küldtetek egy kisebb csapatot, hogy utána nézzenek mi is történt. – igyekeztem, hogy a hangom teljesen szenvtelen legyen. Egész jól sikerült.
- Nem. Halottak, mind meghaltak. A tieitek és a mieink is. – vágta rá a fickó, ezzel otthagyott minket. Nem, nem, ez nem lehet! Nem haltak meg! Élniük kell!
- Élnek, tudom. Muszáj. – igyekeztem visszanyelni a sírást.
- Nem lehet, hogy…az nem. Biztos jól vannak. – Rabe ugyanolyan fájdalmas volt a tekintete, mint nekem. Előre dőltem a nyeregben, az arcomat a ló nyakához szorítottam. Halottak lennének? Halottak…rosszul voltam, ha csak belegondoltam. Összeszorítottam a szemem, nem fogok bőgni, mert nem hagyom abba. Düh kell, mélységes, fekete és gyilkos düh. Vettem egy mély levegőt és felültem. Megtaláltam a haragot. Mivel nem tudjuk, hol vagyunk addig életben maradnak az elrablók. De ha rájövünk…
- Megöljük őket. – fordultam Rabehez. – Csak találjam ki hol vagyunk.
- Mindet. – bólintott a barátnőm, láttam rajta a saját dühöm párját.

Egész éjjel haladtunk. Hiába figyeltem, képtelen voltam kitalálni merre búsba igyekszünk. Mindenhol csak homok, homok és homok. A csillagokat nézhettem én vakulásig, nem tudtam kiigazodni rajtuk. Persze Alex kiröhögött volna, neki ez piskóta lenne. Reggel értünk el egy oázist. Itt már emberek se laktak, csak ideiglenesen. Tábort vertek, minket újfent a középső sátorban szállásoltak el. A köteleket levették rólunk. Kaptunk egy kevés vizet a mosakodáshoz, aztán ennivalót is hozott a néma fickó.
- Kösz Péntek. – megeresztettem egy mosoly-félét.
- Ne becézgesd!
- Bocs. Morbid volt. – ültem le Rabe mellé.
- Nem akartam kiabálni. – mondta. Szó nélkül nekidőltem, és a vállára hajtottam a fejem. Fél kézzel átölelt. Egy darabig csöndben ültünk. Semmi értelme nem lett volna a beszédnek. Régen is így vigasztaltuk egymást, bevett forma volt ez nálunk.
- Ha tényleg meghaltak volna azt megéreztük volna. – szólaltam meg először.
- Igazad van. – bólintott. – Élnek, és rohadtul pipák, hogy elraboltak minket.
- Az biztos. Szerinted átharapják egymás torkát, amíg megtalálnak minket? – lassan visszatalálunk önmagunkhoz.
- Párszor biztos. Egyikükben több a tesztoszteron, mint a másikban. Jobb is ha nem látjuk azt a macsó hisztit. – Rabe már elmosolyodott.
- Az tuti. Egy nyomozó, egy bérgyilkos meg egy beduin doktori címmel. Édes isteneim, ez maga a katasztrófa. – nem éppen valami vidáman, de elnevettük magunk.
Tömegével gyártottuk a szökési terveket, de egyiket se tudtuk megvalósítani. A legnagyobb baj még mindig az volt, hogy nem tudjuk hol vagyunk. Jobb ötletünk nem lévén minden oázisban hagytunk nyomokat. Egy csík a pólóból, egy hajgumi, de jó, hogy ebből vagy egy vagonnyi van nálam. Reménykedtünk, hogy a vakegér pasik megtalálják.
Egyik este végre megtudtuk, hova is visznek minket. Két őr állt a sátorunk előtt és beszélgettek. Mint kiderült valami gazdag fószernek agyára ment a pénz és több ilyen bandát felbérelt, hogy szerezzenek neki lányokat. Gondolom mindenki kitalálta, hogy nem házvezetőnőnek kellünk. A fickó Petra városában él, szinte az egész műemléket megvette. Petra egy ősi város volt, amit a sziklába vájtak. A neve görögül ezt jelenti; szikla. Vörös-tengeren át visznek minket. Elmeséltem Rabenek, hova tartunk és merre megyünk.
- Ezt valahogy közölni kéne a srácokkal is.
- Ha lenne papírunk, meg toll…áhh képtelenség, hogy üzenetet írjunk nekik. – legyintettem.
- Miért lenne? Láttam, hogy a válltáskám is elhozták velünk együtt, ha vissza tudnánk szerezni… abban van egy jegyzetfüzet.
- Hmm… - erősen agyaltam, valami használható terv után. Végül összeütöttem egy gagyi ötletet.
- Mi lenne, ha előadnám a hattyú halálát, és te meg követeled a táskát, mert abban van a gyógyszer? – vetettem fel.
- Ezt nem veszik be. Ráadásul csak pár szem aszpirin van benne. – rázta a fejét Rabe.
- Tegyünk egy próbát. – kacsintottam. Egy tízpontos műepilepsziás-roham és a tatyó a kezünkben volt. Drága barátnőm veszett élethűen nyomta le a torkomon a gyógyszert. Majdnem meg is fulladtam. Sebaj, a szent célt teljesítettük! Egy gyors üzenetet firkantottunk:
Élünk mindketten.
Petrába visznek, a tengeren át. Csipkedjétek magatok, mert ha nem értek utol minket szétrúgjuk a seggetk!!
Csókol: Rabe$Kyra
Ui.: Gratula a 13 rablóhoz!
Többre nem volt időnk, az egész füzetet eldugtuk egy kő alá. Igyekeztünk, hogy a környéke feltűnő legyen, de a fogvatartóink ne vegyék észre. Ezek a fickók nem lesznek a kedvenceink, szinte egytől egyig úgy voltak, hogy a nőknek annyi agytekervénye van, mint egy tyúknak. Pedig igazából az ő IQ-juk ha kettővel több lenne, már elmehetnének filodendronnak.
- Szerinted megtalálják? – kérdezte Rabe.
- Kicsi az esélye, de használjuk ki a lehetőséget. – válaszoltam.

Két nap múlva elértük a tengert. Innen egy másik fickó vett át minket. Rajtunk kívül volt ott még 10 lány. Mint megtudtuk őket a szüleik önként adták el. Mi ketten vagyunk az egzotikus ráadás. Hát nem szuper? Azt hittem sikítok. Hol a fenében vannak Henryék??
- Petrában lelécelünk. Hozzuk magunkkal a többi lányt is. – suttogta Rabe.
- Nem jönnek velünk. – súgtam vissza.
- Mi?
- Nincs pénzük, tudják mi vár rájuk. A családjuk soha nem fogadná vissza őket. Ez egy ilyen világ. Megkérdezzük őket, aki akar velünk szökik. – magyaráztam. Tovább nem jutottam ,mert feltereltek minket a fedélzetre, onnan pedig kettőnket egy közös kabinba. A többieket nem tudjuk. A két nap, amíg átértünk ki se léphettünk a szűk helyről. Fenomenális volt, mit ne mondjak. De a bulisabb része ezután jött. A túlparton megvizsgáltak minket. Méretet vettek rólunk, megnézték elég jók leszünk-e a Vezírnek. Lila gőzöm sincs ki ez a fickó, de nagyon a bögyömben van. Kocsikra pakoltak minket és elindultunk Petrába. Újabb több napos út következett, de végre megtudtuk hányadika van. Azt hittem lehidalok, szeptember huszonegyedike volt akkor. Tehát ha tetszik ha nem, de három hete hagytuk el Asszuánt. Hat hetet se voltam Egyiptomban, micsoda szívatás ez!!