7. fejezet

Hajnali kettőre mindenki menetre kész volt. Elsőre én mentem le, elvileg nekem ismerni kellene a vezetőnket. Kukk-sötét volt odakint, az orromig se láttam. Baromi jó Jazzy, a saját öreganyám se venném itt észre! Oké, legyünk kreatívak. Jaziri azt mondta ismerem. Na ki az, aki oda-vissza, becsukott szemmel, kétszer körbeforgatva is eltalál a legközelebbi oázisig, van elég vér a pucájában, hogy elkalauzoljon a határig? Ja, és esetleg bízom is benne. Sétálgattam az utcán, mintha csak levegőznék és törtem a fejem. A túlsó oldalon megpillantottam egy sötét burnuszos alakot. Az árny macskaszerűen mozgott és engem figyelt. Elindultam felé, ő pedig elsétált egy sikátor felé. Először fogalmam se volt ki az, de mikor a szemébe néztem már tudtam. Meggyorsítottam a lépteim, hogy utolérjem, majd a sötét utcácskában a nyakába ugrottam.
- Alex! – lehúztam a fejéről a majdnem fekete burnuszt. A fickó Jazzy unokabátyja, orvosnak tanult. Nálam öt évvel idősebb. Étcsoki barna szemek, ennél egy árnyalattal sötétebb haj, napbarnított bőr, nem éppen szépfiú, de hihetetlenül férfias. Mintha csak az Ezeregy éjszaka meséinek egyik hercege lenne. A bal arcán egy hosszú vágás, ami egyedül zavarhatja az embert. A sebhelytől kegyetlennek tűnik.
- Üdv kicsi Kyra. – megsimogatta az arcom.
- Jazzy nem mondta, hogy te jössz.
- Meglepetést akartam. – a hangjától kirázott a hideg. Még 100 éve ilyen orgánummal a blues királya lehetett volna.
- Sikerült.
- Mibe keveredtetek kicsi lány. – csóválta a fejét.
- Gondolom Jazzy elmesélte.
- Igen. Rashid veszélyes, ugye tudod? – kérdezte. Rábólintottam. Mit mondjak erre?
- Gyere bemutatom a többieket.
- Rendben, elmagyarázom merre jutunk ki az országból. Legkésőbb egy óra múlva el kell indulnunk. – visszasétáltunk a szállásunkra.

Ahogy beléptünk a szobába, a többiek egyszerre hallgattak el. Minden szem rám és Alexre szegeződött.
- Khmm… bemutatom a vezetőnket, Alex Karra, Jazzy rokona. Eredetileg orvos, szabadidejében műkedvelő beduin. Alex, ők itt Rabe Montana, Jesse Sztevosz , és Henry Lee. – sorra mutattam be a négyesünk többi tagját. Egy-egy gyors kézfogás és kész.
- A szomszédos oázist már ismeritek, az lesz a rajtvonal. A cél pedig Jordánia. Átvágunk az Arab-sivatagon. Egészen a Vörös-tengerig, ott hajóra szálltok és áthajóztok rajta. Ha megérkeztetek biztonságban vagytok. – Alexre nem jellemző a körítés, vagy a barokk körmondatok.
- Ha jól tudom, mindenféleképpen meg akarjátok ölni a mi kedves Rashid barátunkat.
- Az biztos. – morogta Jesse.
- Ezzel sok barátot, de még több ellenséget szereztek magatoknak. Az aranyos kis rendőrkapitányunk az ország elsőszámú drogszállítója. A drogbárók ölebe. Alaposan meg kell gondolni, a gyilkosságot. Nem lesz egyszerű, de nem is lehetetlen. Ha visszajöttök, segítek a közelébe jutni, de nektek kell elintézni. – folytatta.
- Mindent előre is kösz. – mondta Rabe.
- Majd akkor köszönd meg, ha élve eljutottunk a tengerig. Az út se veszélymentes. Szerencsére mindig lesz egynapi járóföldre egy oázis, de így is tíz nap az út. – ja hát a globális klímaváltozásnak néha még előnye is van. – Olyan helyre megyünk, ahol a természet az úr.
- Oké, hagyjuk a retró dumát Alex. Tudjuk, hogy a sivatag életveszélyes. – állítottam le, mielőtt túlságosan is belelendülne.
Szó nélkül indultunk el. Kevés cuccal mentünk. Az oázis, ahol eredetileg Jesset akarták fejbe lőni, most is csendes volt. Az itatóknál már várt ránk az öt teve. Szembekerültünk az első problémával, miszerint Alexen és rajtam kívül a társaságból mindenki más egyszer vagy sehányszor ült tevén. Röpke negyedórás gyorstalpaló után megkezdtük a szökést. Az alap ötletünk, hogy kereskedőknek adjuk ki magunk. Még árunk is volt, pár kiló kávé, cukor képében. Ezen felül mindnyájan kaptunk megfelelő ruhát. Totálisan beleolvadtunk a környezetbe.
- Kávéfőzőt véletlenül se hozunk, mi? – kérdezte rögtön barátnőm, mikor megtudta mi is a szállítmány.
- Talán szereted a kávét? – somolygott Alex. A fickó szerint is a koffein a hatodik alapvető élelmiszer. Oh, mami két lötty-függő! De legalább ők megkedvelhetik még egymást. A két pasink elsőre ellenszenvesnek találta. Most, hogy lett egy közös utáltjuk, egész jól megértik egymást. Kár, hogy az összetűzések abszolúte nem hiányoznak.
Így hajnalban mondhatjuk élvezetesnek is a tevegelést a homokdűnék között. Az első megállót délbe értük el. Ez még az előbbinél is apróbb oázis volt. Mindössze egy félig kiszáradt kúttal, tíz kecskével és három lakossal rendelkezett. Alex  késő délutánig pihenőt adott. Egy közös kunyhóban voltunk, odakint tombolt a hőség.  Mikor hűvösebb lesz az idő tovább állunk. Majd estefelé. Egy darabig beszélgettem a kecskepásztorokkal és Alexal, majd visszamentem a kulipintyóba. Rabe és Jesse már aludt a közös gyékényükön. Fáradtan feküdtem Henry mellé.
- Hol voltál? – fordult felém.
- Kint beszélgettem. Azt hittem alszol már.
- Csak megvártalak. Mióta ismered ezt az Alexet? – aha innen fúj a szellő. Sóhajtottam.
- Akkor ismertem meg, mikor idejöttem. De ő hamar elutazott, mert felvették az orvosira. Ritkán láttam, de ettől függetlenül kedvelem, olyan mintha a bátyám lenne. Nem kell rá féltékenykedni, kipróbáltuk egymást, de mi maradunk barátok. – lehet ezt az utolsó mondatot nem kellet volna.
- Mi az, hogy kipróbáltátok egymást? – így nyissam ki a számat.
- Semmi különöset. Egy hétig „jártunk”. Talán két csók volt és rájöttünk, hogy mi barátok vagyunk. – magyaráztam. – Nyugi, én valamilyen rejtélyes okból a nyakharapdálós nyomozókat csípem. – vigyorogtam.
- Aha. – sikerült beléfojtani a szót. Helyes.
- Szép álmokat. – gyorsan megcsókoltam.
- Neked is. – a rekkenő hőség ellenére odabújtam hozzá és elaludtam.

Délután ébredtem, utolsónak. A nap már lemenőben volt. Rabe jött be a kunyhóba.
- Éppen fel akartalak kelteni. – mosolygott.
- Beszélsz már Jessevel?
- Úgy, ahogy, még mindig nem tűnt fel neki. – Rabe előbb jött rá, hogy ugyanúgy szereti Jesset, mint régen. A srácnak a nyilvánvaló dolgok nem szúrnak szemet a jelek szerint.
- Bőven van időtök. Itt a semmi közepén… - fintorogtam.
- Az biztos. – hasonló arckifejezéssel válaszolt. Több nem is kellett, tökéletesen értettük egymást.
- Mikor indulunk tovább? – kérdeztem.
- Eszünk és utána. Jobb, ha igyekszünk, mert a fiúk nem hagynak nekünk semmit.
Nem túlzott, mire odaértünk jószerivel úgy kellett megverekednünk a vacsiért. Jó hangulatban telt el az estebéd. Mintha csak egy kirándulócsoport lennénk. Feltöltöttük  a készleteink, búcsút vettünk a vendéglátóinktól és tovább álltunk. Akárhonnan is néztem, tetszett. Élveztem a szabadságot. Jönni-menni, senki se mondja meg mit csinálj. Alex is ezért szereti ezt az életmódot. Egy ideig egymás mellett haladtunk. Felemlegettük a régi szép időket.
- Még most is látom, hogy élvezed. – vigyorgott rám. Nem láttam az arcát, csak a szemét, de az nevetős volt. Mivel már magunkra tekertük a burnuszt, mindenkiből csak a szeme látszódott. Rabe és Jesse nézelődtek és beszélgettek, úgy látszik lassan tisztázzák a helyzetet. Henry pedig minket vizslatott. Ezzel a nézéssel komoly károkat lehet okozni. Alex is észrevette.
- A barátod kicsit féltékeny. Nem mondtad neki, hogy nincs közünk egymáshoz?
- Dehogynem. De úgy látszik a falnak beszéltem. – morogtam.
- Nem hiszem, hogy komolyan gondolja. Ne legyél rá dühös.
- Te most őt véded? – na nee, ettől dobom el az agyam. Férfiszolidaritás, pfujj.
- Hidd el kicsi lány, ha nem így nézne rád, már rég átvágom a torkát. – mondta halál komolyan.
- Mi van?
- Olyan vagy nekem, mint a húgom. Ha nem lenne rendes a pasid, akkor kötelességem volna megölni. De jól választottál. – magyarázta.
- Jó, hogy ilyen sokan vigyáznak ránk. – nem láthatta, hogy milyen fejet vágok erre a macsó dumára.
- Ne fintorogj. – báhh, fene essen bele. Átlát rajtam.
- Majd vágd le ezt a rizsát Henrynek is.
- Jó. – jesszus ez még komolyan is vette!

Elég nagy távot tettünk meg az éjszaka folyamán. Reggel már megérkeztünk az új oázisba. Ez már messze esett a civilizációtól. Igazából csak a beduinok, kereskedők és a légiósok ismerik. Turista nem jár erre. Itt már a hamisítatlan és érintetlen sivatag volt. Persze kecskét és arabot is találtunk. Meg fügefát. Éljen! Rendes fügét ettünk egyenesen a fáról. Isteni volt. A napot újfent átaludtuk.
Csöndben haladtunk előre, semmi említésre méltó nem történt, egészen hajnalig.
- Valaki jön. – jelentette be Alex, aki előrement.
- Kicsodák? – kérdezte Rabe.
- Banditák. – hangzott a válasz.
- Honnan veszed? – nézett rá Henry.
- Lehetnek kereskedők is. – találgatott Jesse.
- Nem, sajnos nem. Ismerem ezt a bagázs. Karavánokat támadnak meg, lopnak, ölnek. Talán el tudjuk kerülni őket. – imádunk Alext.
- Verjük szét a seggük. – ajánlotta Rabe.
- Ne hívjuk fel a figyelmet magunkra. – szép álmok. Nem rajtunk múlott, a banditák kezdték. Észrevettek minket, miért nem lepődök meg ezen? 25 állig felfegyverzett férfi, és sajnos nem vízi pisztoly volt náluk. Alex előkapott pát fegyvert, de sok esélyünk nem volt. Egy homokdűne mögött lapultunk, Rabebel mi előre fele figyeltünk a két pasi a hátunkat fedezte, mert a köcsögök próbáltak bekeríteni minket. Szabadúszó beduinunk meg előre hátra ugrált, mint a töketlen veréb.
- Ki kéne valamit találni. – javasoltam.
- Támogatom az ötletet, mire gondoltál? – fordult felém Rabe.
- Hát úgy voltam, hogy te biztos tudsz egy trükköt. – vonogattam a vállam ártatlanul.
- Hölgyeim, ne most traccsoljanak, éppen frontális offenzívát szenvedünk el. – szólt közbe Alex. Micsoda egy angolos mondat, bakker. Frontális offenzíva, öregem. Az elmélkedésből Henry és Jesse rántott ki. Szó szerint, mert elkapták a bokáim és lerántottak a földre. Ahol térdeltem az előbb, ott három golyó fúródott a homokba.
- Hoppá, hoppá. Megvilágosodtam – közöltem. Eszembe jutott, mit csinálhatnánk. Mire jó egy kis életveszély. Egyszer régen Rabebel közösen létrehoztunk egy villámot. Nem sokkal az után volt, hogy rájöttünk a képességeinkre. A villámocska olyan jól sikerült, hogy két ház kigyulladt, azóta nem szórakoztunk ezzel.
- Mit találtál ki? – Rabe mellém hasalt a homokba.
- Emlékszel anno a közös villámunkra?
- Igen.
- Mit szólnál, ha megpróbálnánk egy reprízt? – egy másodpercig habozott majd bólintott.
- Le a földre fiúk, mert ez nagyot fog szólni! – kiáltotta. Okos pasik, mert egyből elnyúltak a homokban. Kézen fogtam Rabet. Kevesebb koncentrálás kellett, mint hittem. Szinte azonnal megjelentek a villámok. Szép sorban, mintegy láncszerűen agyoncsapták a támadókat. Két perc alatt csönd lett.
- Hűha. – ez én voltam.
- Ja. – ez meg Rabe. Na most mit csináltunk? Csak álltunk, mint egy rakás szerencsétlenség.
- Szép volt csajok. – bólintott Alex. Nem nagyon lepődött meg azon, pedig nem tudja, mire vagyunk képesek. Pedig mi se nagyon értjük. Tágra nyílt szemmel néztük a művünk.
- Rabe, gondoltad, hogy ilyet mi…
- Soha.
- Ciki.
- Az. – Jesse csöndben átölelte őt, engem pedig Henry húzott magához. Enyhén sokkoltuk magunkat is.
- Ez kevés. – jelentette ki Alex.
- Mi?? Épp most sütöttünk meg vagy 10 embert! – ordítottam.
- Ez az kislány, hol a maradék 15? El kell, tűnünk innen, ha csak nem akarjátok még egyszer megismételni a műsort. – igaza volt.
- Nem akarjuk. De az se biztos képesek lennénk-e rá rögtön. – jelentette ki Rabe. Én csak bólogattam. Rohadtuk elfáradtam, mintha kilométereket úsztam volna, minden porcikám sajgott.
Összecihelődtünk, mikor váratlanul a rablóbanda maradéka ránk támadt. Jószerivel esélyünk se volt. Rabet és engem leütöttek, az utolsó emlékem, mielőtt végleg elájultam, hogy barátnőmet és engem feldobnak egy-egy tevére. A srácok valahol még küzdöttek, de nem tudom életben maradtak-e. Rám zuhant a sötétség.