6. fejezet

Az épület alatt nem egy hétköznapi pince volt, hanem egy egész alagútrendszer. Szuper csak ne felejtsem el, hogy tudok kijutni. Mázlimra, nem másztunk nagyon bele a labirintusba. Ötpercnyi gyaloglás után megérkeztünk egy hatalmas szobába. Az egyik oldalát teljesen elfoglalta az oltár. Legalább ezt nem kell keresgélnem.
- Nos gratulálok sikerült rájönniük, hogy ki vagyok. Elismerésre méltó. – biccentett Michelle.
- Rohadtul nem izgat az elismerése. – szembe köptem a csávót, mire az felnevetett.
- Ön igazán elbűvölő. A villámcsapás előtt is ilyen heves természettel rendelkezett?
- Mi köze hozzá? És honnan tud a villámokról? És ha már itt tartunk a vuduról is, mesélhetne. – viszketett a tenyerem, hogy végre neki eshessek, de ezeket jobb, ha kiderítem.
- Örülök, hogy ennyire felcsigázta az élettörténetem. Először a nagyapám mesélt a vuduról és az olyan emberekről, mint ön. Tőle tanultam a fekete mágia használatát…
- Nem a mágia a fekete, hanem maga, aki használja. – vágtam közbe.
- Érdekes elgondolás. – bólintott. – Kitanultam a mesterséget, aztán elgondolkodtam, hogy tudnák még több erőre szert tenni. Egy régi iratban megtaláltam a választ. – az egyik polcról levett egy papírtekercset. – Olyan végtelenül egyszerű a válasz a kérdésemre. Különleges lényeknek különleges és nagyobb ereje van.
- Erre kellettek a vámpírok hamvai. És én?
- Ön és Miss Montana vére tartotta volna össze a bűbájt. De jobban belegondolva elég lenne a barátnője vére is. – valamin elmélázott, nagyon nem tetszik ez nekem.
- Akkor már csak azt árulja el, mi a fenéért kellett a nyomozót is megkínoznia?
- Óh, az véletlen volt. – mosolygott. Véletlen?? Normális ez? Frász fenét.
- Hogy a rákban lehet véletlen megkínozni valakit? – érdeklődtem.
- Önt akartam először, de véletlen a szeretője hajszálát szereztem meg a ruhájáról. Mikor rájöttem a tévedésemre, kíváncsian vártam mit fog tenni. – és mindezt úgy mondta, mintha csak arról beszélne, hogy a gyerek kiborított a cukortartót.
- És megfeleltem az elvárásainak?
- Tökéletesen. Fegyvertelenül iderohant. Őrültségre vall. És hűségre.
- Jó tudni, hogy ilyen nagyra tart. – fintorogtam.
- Dolgozzon nekem, nem akar hatalmat? – kérdezte.
- Kösz, de már mondtam, nem paktálok le csótányokkal. – mire idáig jutottunk a beszélgetésben több izomagyú verőember is körülvett minket. Szám szerint húszan. Mindegyiknél volt fegyver, hurrá!
- Kár, uraim a hölgy a maguké. – intett a gorilláinak. Nem nagyon erőlködött, hogy maga mellé állítson. Elhátrált a huszonegyesünktől. A kredencemberek közre fogtak. Elsőre senki se nyúlt a stukkerjához. Eddig jó, csak tűnjél ártatlannak Kyra, biztattam magam. Kezdésnek hárman jöttek nekem. A saját lendületüket kihasználva küldtem padlóra őket. Páran még bepróbálkoztak a könnyen-megverem-csajt- figurával. Aztán előkerültek a célszerszámok. Pisztolyokon kívül láttam még vasrudat, boxert, ezem-azomt. Perceken belül elborított a vér, hogy a sajátom-e azt nem tudtam volna megmondani. Néhány izomagy elkezdett lövöldözni. El nem találtak, de hat golyó minimum súrolt. Személy szerint a létező összes képességem bevetettem, hogy ne én maradjak alul. Az összes gorilla megtapasztalta, milyen, ha megsokkerolják. Egy-kettőnek kinyomhattam a szemét és volt egy, akinek tuti beletéptem a torkába. A gégéje nem maradt a kezemben szóval még túl is élheti akár. Lassan de biztosan fogyatkoztak az ellenfelek. Mikor elfogytak, nem akartam hinni a szememnek. Én vagyok a legtökösebb nyúl a halpiacon?! Nahát! Rajtam kívül egyedül Michelle volt talpon. Hogy is mondta Christopher Lambert? Ja igen, csak egy maradhat.
- Azt hiszem, kettesben vagyunk. – állapítottam meg elmésen. A fickó velem szemben, előhúzott egy revolvert. Egy kézlegyintéssel kiütöttem a kezéből, anélkül, hogy hozzáértem volna. A verekedésnek képességfejlesztő hatása volt. Hasonló mozdulattal csaptam be az ajtót.
- Ne közelítsen! – sivalgott a pasas.
- Mert? Lelő? – lassan közeledtem felé. Elkaptam a torkát és addig szorítottam, amíg térdre esett. Az elején még vinnyogott, de aztán csak hörgött. A hátán feküdt én pedig ráültem.
- Habár én nem ismerem a vudut, egy-két praktikát én is tudok. Mit szólna egy kis bemutatóhoz? – kérdeztem csevegő stílusban. A választ nem értettem. Nem is nagyon izgatott. Ökölbe szorítottam a kezem és egy ütéssel betörtem az orrát.
- Ha ez egy kicsit jobban sikerül és a csontot felütöm az agyába meghal. – kommentáltam. A következő ütés az oldalát érte. Mivel nem volt kedvem a hátára fordítani, ezért a mellkasát vájtam össze. Sajnáltam, hogy nincsenek méteresen divatos körmeim, de azért csutkára vágottakkal is lehet csúnya karmolás nyomokat okozni. Miután enyhén megnyúztam a pácienst, az még mindig mozgott. Jól bírja a tetű. Végül pedig belecsimpaszkodtam a torkába.
- Ezt Brie és a halott vámpírok nevében kapod. – suttogtam a fülébe, majd egy rántással föltéptem a nyakát. Sugárban ömlött a vére. Ciki. Lemásztam róla. Rásandítottam az oltárra, ripityommá tört, nem emlékszem mivel, kivel vertem szét, de annyi neki. Minden porcikám fájt. Különböző sebeimből folydogált a vér, a fejem is lüktetett. Egyszer nagyon beverhettem. Lassan kezdtem lenyugodni. Ahogy az adrenalin-szintem csökkent úgy éreztem magam egyre rosszabbul. Egyszer csak nyílt az ajtó és megjelentek a többiek.
- Kyra, mit csináltál? – kiáltott fel Rabe, ahogy meglátott
- Azt, amit kellett. Most egy ideig nyugtunk lesz. Az oltárnak is annyi. – ennyit bírtam kinyögni, mert a világ kezdett homályosodni. Éreztem, hogy elájulok. A francba! Egy időre ez volt az utolsó gondolatom.

Kinyitottam a szemem. Kezdésként sok táncoló színes karikát láttam, aztán a kép tisztulni kezdett. Megpillantottam Colint, aki az egyik infúzióm cserélte ki. Szóval kórházban vagyok. Király, nem haltam meg.
- Neked a postád is ide címzik? – kérdeztem, amint képes voltam beszélni. A hangom olyan volt, mintha smirglivel dörzsölték volna meg a torkom. Nem éppen dizőzös. Sebaj úgy se akarok mostanában bárénekesnői pozíciókra törni.
- Látom magadhoz tértél. Ha már képes vagy a hülye vicceiddel fárasztani, életben maradsz. – morogta a doki, nem éppen kedvesen.
- Hol a Denzel Washington kinézetű orvos, akivel délután is beszéltem? Ő kedves, aranyos, te meg egy dög lópokróc vagy. – nyavalyogtam. Colin elvigyorodott.
- A fickót Edward Morissonak hívják és majd mondom neki, hogy az egekig marasztaltad. De ha elfogadsz egy tanácsot, ezt a dumát ne vágd le a szeretőd előtt, mert megfojt. Így is ette a kefét miattad. – mondta.
- Mi van Henryvel? – a doki a második fickó, aki a így hívja, pedig le se feküdtem vele. Ezen sürgősen változtatni kell, mert kezd az agyamra menni, hogy alaptalanul nevezik a szeretőmnek.
- Jól van, minden rendben. Beküldöm őket.
- Ha lehet egyenként jöjjenek. – tettem hozzá. Persze úgy jöttek egyenként, mint az óvodások, csak éppen nem fogták egymás kezét. Rabe sehol, a két srác oldalazott csak be.
- Sziasztok! – köszöntem. Néztek rám, és nem szóltak semmit. Mi az isten van? Jó lehet, hogy egy friss vízi hullára hasonlítok, meg mindenféle gép pityegve méri az életjeleimet, meg pár csőből vér, és izotóniás oldat csöpög a karomba, de élek és virulok.
- Na megszólaltok végre vagy itt ér minket a feltámadás, he? – csaptam össze a tenyerem. Logan tért előbb magához.
- Örülök, hogy jól vagy. – odalépett az ágyamhoz és kaptam a homlokomra egy puszit.
- Rabe elment…. – befejeztem helyette a mondatot.
- A csomagjaimért. – bólintottam.
- Aha. Biztos vissza mész? – kérdezte.
- Igen. – végre Henry is odajött hozzám, lehajolt és megcsókolt. Ezer örömmel viszonoztam, a hülye zsinórok miatt nehezen tudtam átkarolni a nyakát. Éppen belefeledkeztem volna a jól megérdemelt csókba, mikor az EKG bepityegett. Basszus!
- Jobb, ha visszafogjuk magunk, amíg ezt leszerelem magamról. – nevettem bele a nyakába. Még az hiányzik, hogy valamelyik doki berontson itt újraéleszteni. Válaszként beleharapott a nyakamba, a gép megint csipantott egyet.
- Mi a fene?! – néztem az ágyam mellett álló gépre.
- Vagy prűd a kicsike, vagy ennyire buksz rám. – vigyorgott.
- Na, azért ne udvarolj magadnak. – igyekeztem rém szigorúan nézni, kevés sikerrel. Erre naná, hogy kiröhögött. Isten bizony beverem az orrát, mindig csak ígérgetem, de egyszer megteszem. Kaptam újra egy csókot. A hátam mögé ült és átkarolt.
- Logan meg tennél nekünk valamit? – nagyon ártatlanul pislogtam.
- Persze. Mit? – öregem ez bevette az ártatlan figurát! Hát de aranyos.
- Figyelnél arra, hogy senki ne jöhessen be, amíg Henry nem megy ki? – kérdeztem, még mindig a ma született bárány tekintettel. Mindkét srácnak leesett mit akarok. Az egyik tágra nyílt szemekkel rám nézett, a másik megszorította a derekam.
- Leköteleznél haver. – nem is kellett látnom, tudtam, hogy vigyorog, mint a vadalma.
- A következő életedben is törleszthetsz, ahányszor én már falaztam neked. – legyintett Logan.
- Micsoda? Hadd halljam! – kíváncsiskodtam.
- Majd máskor drágám. – szívta a fogát Henry, hát igen elszóltátok magatok.
- Megyek is silbakolni. – azzal Logan lelécelt. Szembefordultam a nyomozómmal és csípőre vágtam a kezem.
- Na mesélj csak, mit építkeztetek tik? – érdeklődtem.
- Mi lenne, ha ezt máskor vitatnánk meg? – kényelmesen hátradőlt az ágyamon és magához húzott. Ahhoz képest, hogy a fél karja majdnem eltört és ma a halálán volt eléggé fürge.
- Na jó, de egyszer kiszedem belőled. – adtam be a derekam. Neki dőltem és a rohadt sok zsinór megfeszült.
- Szereljük le ezeket. – lóbáltam meg a karjaim. Első kanyarban kikapcsoltam a csipogó gépet, majd kis segítséggel megszabadultam az infúzióktól is.
- Kész is vagyunk. – jelentette ki Henry. Végre szabadon odabújhattam hozzá. Rá kellett jönnöm a kórháznak is van egy nagy előnye. A beteget egy szál vékony hálóingbe öltöztetik, amitől fél pillanat alatt meg lehet szabadulni. Jól láthatóan nem csak nekem tetszett ez. Egy időre elvesztünk egymásban. Az egyetlen problémánk, az volt hogy mindketten tele voltunk sérülésekkel, amik fájtak. Kegyetlen sziszegések és röhögések közepette szerettük egymást.

- Kéne szólni, hogy szerezzenek be ide is franciaágyat. – tápászkodtam fel Henryről.
- Kétlem, hogy sokan akarnának az intenzíven szeretkezni.
- Ne már, hogy ez is csak nekünk jutott az eszünkbe?!
- Neked jutott, én csak ábrándozni mertem róla. – mondta kielégült vigyorral a képén. Ráöltöttem a nyelvem, ami rossz húzás volt, mert visszarántott az ölébe. Egy gyenge pillanatomban elárultam neki, hogy csikis vagyok. Nagy hiba volt.
- Ne csináld! – sikítottam. De persze, hogy megcsikizett. Fene essen a fajtájába. Jó ideig megint viháncoltunk.
- Most már mondhatják, hogy a szeretőm vagy. – közöltem elégedetten. A drága csak kérdőjeleket sugárzott felém. Így hát elmeséltem mit mondott a néhai francia és Colin is. Miközben hallgatta, eljátszott a nyakamban lógó anh kereszttel. Ez az úgynevezett füles kereszt, ami az ősi egyiptomi hitvilágban az élet szimbóluma. Ez is egy reprodukció volt. Kikapcsoltam a láncot, majd Henry nyakába akasztottam.
- Emlékbe. – fűztem hozzá.
- Mert többé nem látlak?
- Mert nem árt, ha emlékszel kihez tartozol, miután visszajövök, semmi kedvem nem lesz idegen némbereket kirugdosni az ágyadból. – magyaráztam. Erre a válasz egy füligérő vigyor volt.
- Humánusabb, mintha megbillogoznál. Köszönöm. És én neked mit adjak? – hohó csórikám, ez rossz kérdés volt. Tulajdonképpen akkor kinéztem az ingét mikor belépett a szobába. Egy egyszerű fekete darab volt.
- Azt akarom. – mutattam a ruhadarabra. Egy kevés huzavona után sikerült is megszereznem. Odakint valaki kopogott. Tisztára, mintha morzéznának.
- Mi a …. – kezdtem volna értetlenkedni.
- Ez Logan, valaki jön. Jobb, ha öltözünk. – villámsebesen magunkra rángattuk a gönceink. Bár nekem egyszerűbb dolgom volt, az egy darab hálóinggel. De Henrynek ott volt a gyakorlat, a takarítóknak fenntartott szekrényből még egy pólót is csórt magának. Milyen találékony!
- Kiviszünk a reptérre. – kaptam egy csókot és már tiplizett is kifelé. Még hallottam, hogy köszön Rabenek. Barátnőm szinte rögtön belépett a szobába.
- Szia! Hogy érzed magad? – kérdezte.
- Óhh én csodásan. – dőltem hátra. Megpróbáltam nem feltűnően vigyorogni. Erre csak a fejét csóválta. Odaadta a ruháim.
- Meg kellett volna várnod, nem eszetlenül odarohanni! – hiába akart volna kicsit is szigorú lenni, láttam rajta, örül, hogy egyáltalán élek.
- Tudom, tudom! Elvesztettem a fejem. A barátom a szemem láttára haldoklott. Te emeleteket ugrottál a tiedért. – tettem hozzá.
- Aha. – ajaj, itt valami történt. Miért van az, hogy én egyes dolgokat átalszok, vagy átkómázok?
- Aha. Mi a baj ezzel a képpel? – óvatosan kezdtem puhatolódzni, habár volt egy sejtésem honnan fúj a szél.
- Az, hogy éppenséggel, nem Logan köti le a gondolataimat.
- Jesse. – nem kellett kérdeznem, tudtam.
- Ő. Felborította az érzelmi egyensúlyom. – bólintott.

- Mivel? Megcsókolt? – elismerem nagyon vonzó pasi, de valamit csak tett.
- Nem. Elég pusztán a jelenléte. Elég csak a szeme, a mosolya… - ez komolyabb, mint hittem. Basszus.
- Miért is szakítottak anno?
- Mert nem bírtam elviselni azt, amit csinál. Amikor elment megölni valakit, mindig ideges lettem. Két hónapig bírtam mellette miután megtudtam a titkát.
- Nem azért szakítottatok, mert elmúlt a szerelem. Rabe! – megszorítottam a kezét.- A helyedbe szakítanék Logannel, és tisztáznám az érzéseimet. – kellett nekem ezt mondani. Abszolúte nem biztos, hogy jó ötlet.
- Kösz a tanácsot. Meggondolom.- lehet le kéne a harapnom a nyelvem az emberiség érdekében.
- Hívj, ha kellek!

- Inkább nem. Egész nap telefonálhatnál.- végre elmosolyodott. Megöleltük egymást.

Tényleg kivittek a reptérre. Furi volt, mert az életben soha senki nem kísért ki még, most meg kapásból hárman is. Mindannyiukat megöleltem és sikerült befogni a szám is. Abszolúte nem tudják, hogy visszaköltözöm. Rabenek a lelkére kötöttem, hogy adjon át egy puszit Jessenek a nevemben. Időszakosan, de utoljára megcsókoltam Henryt.
- Mi lenne, ha merénylőkre, ufokra hivatkozva visszatartanám a járatot? Itt a jelvényem elvileg lehet. – suttogta a fülembe.
- Agyonütlek, ha megteszed. – susogtam vissza. Erre a kezei közé fogta az arcom és megkaptam a második utolsó csókot, de olyat, hogy a lábam beleremegett. Na jól van gyerekek, vége a műsornak. A vigyorgó csaj kezébe nyomtam a beszállókártyám. A gép pontosan félhétkor felszállt.
New Land kezdett eltűnni. Mikor elértük az utazómagasságot kényelembe helyzetem magam és elaludtam. Az utaskísérő hangjára ébredtem, hogy kapcsoljuk be magunkat, mert megkezdjük a leszállást.
Nagy nehezen kivergődtem a váróba, a legtöbb utas tartozott valakihez. Engem újfent nem várt senki. Elindultam, hogy fogjak egy taxit.
- Kyra!! Kyra!! A fene essen beléd, hogy ilyen süket vagy!! – hallottam az ismerős hangot. Jazzy volt az. Majdhogynem letarolt, mikor rám ugrott. Nevetve öleltük meg egymást. Hát hazaértem.