5. fejezet

Másnap arra ébredtem, hogy besüt a nap. Húzza be valaki a függönyt. Lécci! Felnyögtem, és oldalra fordultam. Egy kis szenvedés után felkeltem. Első kanyarban zenét kapcsoltam magamnak, hogy biztos ébren maradjak. Tiszta fittelen vagyok. Hát de gáz. Legújabb kedvenc musicalem dalai szóltak. Shakespeare mester másik remekéből a Szentivánéji álomból készült a darab. Dudorászva öltöztem, mikor valahol elkezdett csörögni a telefonom. Ez a vacak is miért mindig a ruhakupac legalján van? Az élet egyik nagy kérdése.
Henry hívott. Ránéztem az órára, még csak hajnali nyolc.
- Te miért nem alszol még a dilibogyóktól? – indítottam a beszélgetést.
- Fölébresztettelek, hogy ilyen harapós vagy? – ójaj, nem tetszett a hangja.
- Nem már fölkeltem. Szóval te miért nem alszol? A gyógyszertől, amit adtam minimum délig nem lett volna szabad, hogy magadhoz térj. – forszíroztam továbbra is az első kérdést.
- Aha, ezért vagyok olyan kómás, most már értem. Több, mint öt órája nem alszom.
- Mi az istennyilát csinálsz akkor? – ilyen nincs, beleimádkozom azt a vackot erre meg…
- Azt mondtat, hogy a vudu pap vágta haza a karom.
- Igen. És?
- Olyan három körül arra ébredtem, hogy rohadtul fáj mindenem. Először azt hittem, csak képzelődöm, de nem. – elhallgatott.
- Tehát, az ürge megint szórakozott? – kérdeztem nyugodtan. Belülről már égtelen düh feszített.
- Igen, először megpróbálta betörni az orrom, de nem jött össze csak vérzett. Aztán bedurvult, olyan volt mikor baseball-ütővel összevertek. – inkább meg se kérdezem, hogy verték-e össze baseball-ütővel. Mi lett volna, ha egy jól irányzott ütéssel leviszi a veséjét? Vagy betöri a fejét. Az a vadbarom Michelle ki is nyírhatta volna!
- És mi a jó bús frászkarikáért nem szóltál, hogy éppen agyonvernek??? Leszakad volna az aranygyűrű az ujjadról, he??? – kiabáltam, na jó üvöltöttem. Remegett a lábam az idegességtől.
- Én…nem…csak – dadogta.
- Te vadbarom, te féleszű retardált, te… - elakadt a hangom a pipától, meg a félelemtől. Egy jobb húzás a vudusunktól és ma csak a hűlő hullát találom meg. Kirázott a hideg a gondolattól.
- Sajnálom, nem hittem, hogy így kiakadsz. Ha tudtam volna, akkor nem is mondom. – majdhogy nem riadt volt a hangja.
- Te agyalágyult. Fenébe Henry rám hoztad a szívbajt. Ki is nyírhatott volna az a szemétláda. Nem akartam ordibálni, de megijesztettél. – vallottam be.
- Figyelmeztess, hogy ne sűrűn ijesztgesselek. – viccelődött.
- Kac-kac, marha vicces. - morogtam
- Tényleg ne haragudj.
- Oké, de odamegyek. Látni akarlak. Ki ne merj röhögni, mert én töröm be az orrod! – közöltem. Hülyeség vagy sem, de muszáj megnéznem, egyben van-e még.
- Szeretlek. – megfojtom ez már biztos, főleg ha a létező legidétlenebb percekben fogja ezt bedobni.
- Nyald ki! – vágtam rá.
- Ezer örömmel. – ott a pont. Basszus. Elnevettem magam. Bolond ürge, csoda hát, ha szeretem?
- Jól van Humor Herold elég a poénokból. Amint tudok, ott vagyok nálad. – letettem. Még egy ilyen húzás a vudustól, és gondoskodni fogok róla, hogy gyufás skatulyában temessék el.

Lecsattogtam a földszintre, ahol Rabe és Jesse már nagyban reggelizett. Vagyis reméltem, mert semmi kedvem egyedül kajálni.
- Csúcs vagy! – ezt a házi bérgyilkosunk állította a barátnőmről.
- És hangos! – tettem hozzá, ahogy beléptem a konyhába.
- Bocsi! – a kezembe nyomott egy bögrét, benne a kedvenc italommal.
- Semmi baj! Isten hozott Jesse! Rég nem láttalak. – miközben reggelit készítettem, meghallgattam, hogy került a görög ide. Nem semmi patkány ez a Bishop, igazi túlélő. Ha a kínaiak ezt tudnák még egy évet is elnevezhetnének róla. Bár ez elég morbid, ki akarna a Bishop-évben születni? Kész horror.
- A rohadék. Ezek szerint Európába van. – mélázott Rabe.
- Úgy néz ki, de most van más gondunk. Henry. – vágtam közbe.
- Mi van vele? – gyorsan összefoglaltam a telefonbeszélgetésünk lényegét. Persze az utolsó pár mondatot kihagytam a beszámolóból.
- Úgy érted tűkkel szurkálják a bábut, és azt Henry érzi? – meresztett nagy szemeket Jesse. Bólintottam.
- Pontosan úgy. És tudjátok, tegnap este rám mozdult ez a Michelle. Leállítottam, mire ő közölte, hogy ezt megbánom. Ma délután újra találkozni akar velem. Jobb, ha a körmére nézek. – adtam elő a gyanúmat, ami Tiff meggyilkolása óta egyre jobban megizmosodott.
- Őt gyanúsítod? – kérdezte Rabe.
- Egyértelműen. És ha igazam van, az megmagyarázza a te begerjedésedet is. – mondhatni összeállt a kép. Bárhonnan is sakkozzuk, az étteremtulajdonoshoz jutunk.
- Begerjedés? Meséljetek csak! – vigyorgott Jesse.
- Álmodj királyfi! – vetette oda Rabe. Aranyosan elcivódtak egymással, tisztára, mint a régi szép időkben. Hála az égieknek ez nem tartott föl minket, hogy kicuccoljunk a kertbe enni. Fölemlegettük a régi szép időket. Hja, a korunk ellenére hosszú múltra tekinthetünk vissza mindnyájan.
- Kösz a finom reggelit! Most megyek a kis vudu áldozathoz. – gondolatban vállon veregettem magam a szenvtelen hangsúlyért. Még az hiányozna, hogy én itt mindenféle romantikus meg szentimentális szöveget levágjak. Na nem, százhúsz évesen is hallgathatnám Jessetől. Igaz, akkor könnyen le tudnám már harapni a nyelvét. Csak egy jól irányzott dobás a fogsorommal.
- Oké, de ne magánakcióz a franciával, mert… - kezdte Rabe.
- …kell bizonyíték. Ismerem a szabályt. Sziasztok! – ismer a csaj, mint a rosszpénzt. De ezért is a barátnőm. Meg még egy csomó minden miatt. Amikről ha listát írnék, becsomagolhatnám vele a Himaláját tetőtől talpig.

Mivel már jócskán benne jártunk a délelőttben nem volt nagy forgalom a városban. Mikor megérkeztem, kedvenc portásom vidáman integetett.
- Hello George! – köszöntem az öregnek.
- Üdvözlöm kisasszony, már azt hittem ide se ér.
- Kicsit elhúzódott a reggel. Tudja, van egy-két…hmmm…veszélyes ügyünk.
- A vudu, ha rossz kezekbe kerül életveszélyes. – bólintott George. Hoppá! Nem is tudtam, hogy nyomon követi a történéseket.
- Tud valamit róla?
- Egy keveset. Az átok, amit a nyomozó úrra kimondtak, az egyik legismertebb. Mindenki ismeri a baba és az áldozat egy darabkája közti összefüggést. Viszont ezt a mágiát, csak akkor lehet tökéletesen alkalmazni, ha az oltár rendben van. – magyarázta az öreg portás. Miket meg nem tud az ember egy hallban, bakker.
- Tehát, ha az oltárt leromboljuk, az átok megszűnik.
- Pontosan. Michelle Lewis még az öregapjától tanulta a mesterséget. – tette hozzá. Úgy nézhettem rá, mint borjú az újkapura. Meg se kérdezem, honnan tudja. Kezdett furcsa lenni az öreg harcos.
- Képes megölni így Henryt? – tettem fel a másik létfontosságú kérdést.
- Igen, könnyedén.
- A francba. – káromkodtam. – Elnézést. – néztem Georgera.
- Számból vette ki a szót. – vigyorgott az öreg.
- Jobb, ha megyek is a nyomozóhoz. Viszlát! – elindultam felfelé, előbányásztam a kulcsot a zsebemből.
- Megjöttem! – kiáltottam, ahogy kinyitottam az ajtót.
- Szia, jó látni, hogy te egyben vagy. – bicegett oda hozzám Henry. Pólót és farmert viselt.
- Még egy a tízezer éves jégbefagyott Ötzi is jobban néz ki, mint te. – csóváltam a fejem. Hulla sápadtság, karikás szemek. Csak kapjam a kezem közé a franciát.
- Imádom, amikor bókolsz. – fintorgott.
- Bocs, ez bunkó volt. – odaléptem hozzá és átöleltem, mire felszisszent. Rögtön elengedtem. Fájdalmas kifejezés ült ki az arcára.
- Ennyire rossz?
- Már nem olyan vészes.
- Vedd le a pólód, hadd nézzem, hány lila foltod van. – nehézkesen kibújt a fölsőjéből. A látványtól én is elkezdtem sziszegni. A kellemesen izmos, arányos felsőtesttől max csak a nyálam csorgatnám, de Henry háta és mellkasa inkább hasonlított egy domborzati térképre. Véraláfutások, szederjes foltok, és furcsa alakú, karmolásra hajazó sebek borították. Mint a macskakarmolások, csak egy 60 kilós cicától. A sebek széle kezdett begyulladni.
- Hát ezek? – böktem az egyik ilyenre.
- Úgy látszik áttért a keményebb eszközökre. – vállat vont, ami nem volt jó ötlet. Pár seb felszakadt és vér szivárgott belőle.
- Muszáj lesz kitisztítani a legújabb szerzeményeid, mert még elfertőződnek. – vetettem fel az ötletet.
- Nem megyek megint az ügyeletre, felejtsd el. – rázta meg a fejét. Valahogy sejtettem, hogy nem lesz hajlandó orvos kézre adni magát.
- És ha én csinálom? – próbáltam egyezkedni. Ez jobban tetszett neki
- Te még a konyhapulton is megműthetsz. – vigyorgott. Ha már képes marhaságokat összehordani, akkor javul a helyzet. Leültettem az előbb emlegetett bútordarabhoz. Összeszedtem egy köteg gézt, sebbenzint.
- Helyezkedj kényelembe, kicsit megszadizlak. – kinevetett. Drágám két perc és elátkozol, mert rohadtul fog fájni. Ugyanis, tény, hogy brutál erős fertőtlenítőd van, de nem éppen a kíméletes fajtából. Azaz tele van jóddal és csíp. Igyekeztem olyan finoman kipucolni a vágásokat, amennyire csak lehetett. Nem sok sikerrel. Nyomozóm bemutatta, milyen szakszavakat tanult a pácienseitől.
- Parádésan tudsz szentségelni. – dicsértem meg.
- Te se a gyöngéd kezeidről lehetsz híres. – vetette oda. Máskor ezért fölpofozom, de most nem akartam tetézni a kínjait. Így hát eleresztettem a megjegyzést a fülem mellett.
- Aha, én is szeretlek. – feleltem. – Hajtsd oldalra a fejed, a nyakadnál is van egy vágás. – vészesen közel a fejbiccentő izomhoz. Nagyot nyeltem, mikor megláttam.
- Bocs, ezt nem kellett volna az előbb.
- Nincs harag, de ilyenért máskor megütlek. Ez fog a legjobban csípni. – figyelmeztettem. Egy újabb sor sziszegés, és kész.
- Ennyi, végeztem. – jelentettem be.
- Köszi. Remélem mára vége a vudunak is, szerintem eleget kaptam. – felém fordult, magához húzott, és a kulcscsontomhoz támasztotta a fejét, a karjait meg a derekam köré fonta. Óvatosan viszonoztam az ölelést.
- És most? – kérdeztem.
- Mi lenne, ha pár évig nem mozdulnánk?
- Bepókhálósodnánk. – vágtam rá, ami elsőre eszembe jutott. Persze a világért se mozdultam volna meg.

A nap nagy részét átdumáltuk, - még Jesset is elmeséltem neki - filmet néztünk, aludtunk, tehát sík normálisan töltöttük. Semmi vudu. Kifejezetten felüdülés volt. Késő délután, azonban beütött a krach. Henry rosszul lett, először csak elsápadt, majd összeesett, de nem ájult el.
- Nézz rám! Gyerünk! – magam felé fordítottam az arcát. Teljesen elkékült a szája.
- Mintha… a… szorongatnák a szívem. – alig bírta kinyögni ezt a pár szót is.
- Az a rohadék… megölöm. – most húzta ki végleg ki a gyufát Michelle. Nagy nehezen felkeltünk. Henry szinte teljesen rám támaszkodott. Basszus bírni fogom a súlyát a kocsiig? Muszáj lesz.
- Húzunk a kórházba. – jelentettem ki.
- Nem kell…mindjárt jobban leszek. – az agyam eldobom, hogy ez még ilyenkor is akadékoskodik.
- Nem érdekel, nem vagy olyan állapotban, hogy ezt eldöntsd. Megyünk és kész. – belekaroltam, majdhogynem kivonszoltam a lakásból. Egész úton a kórházba fél kézzel a nyaki ütőerén figyeltem a pulzusát. Mit ne mondjak, a meterológiai jelentések megbízhatóbbak, mint a szívverése. Egyre jobban fölspanoltam az agyamat. A francia halott ember.
Az ügyeleten kivételesen nem Colin volt bent. A doki, aki odajött hozzánk egy kiköpött Denzel Washington még 1990-ből. Na az se most volt, de a jó filmek még 100 évesen is jó filmek.
Rövid sztorit rögtönöztem a fickónak, hogy mi történt. Tulajdonképpen nem is hazudtam, csak a vudus részt hagytam ki. Feltett pár rutin kérdést, volt, amire nem mindig tudtam válaszolni, pl., hogy hol érhetjük Henry szüleit.
- Kiket? – meregettem a szemeit.
- A beteg szüleit. – eddigre már a nyomozómat elvitték különböző vizsgálatokra. Az ürge kedvesen és türelmesen beszélt hozzám.
- Nem tudom, de nem szokott nagyon érintkezni velük. Nincsenek túl jó viszonyban. – próbáltam a lehető legfinomabban fogalmazni.
- Értem, nincs senki tehát, akit értesíthetünk?
- Nem, nincs. A barátainknak majd én szólok. – rögtön azután, hogy kinyírtam a vudu papunk.
- Rendben. Kérem, fáradjon át a váróba, amint tudunk valamit, szólok. – karon fogott és bevezetett egy kényelmes helyiségbe. Pasztellszínű falak hozzá illő bútorokkal. Bármilyen szép, attól még két órát itt malmozni maga a pokol. A doki se tért vissza megnyugtató hírekkel. Sőt! Közölte, hogy a barátomnál, ezt se mondták még rá ismeretlen eredetű szívritmuszavart találtak. Ráadásul, halványlila segédfogalmuk sincs, miért nem kezd reagálni a kezelésre.
- Jobb lenne kisasszony, ha hazamenne. A barátja kapott gyógyszereket. Jöjjön vissza holnap. – barátságosan, de határozottan elkezdett kituszkolni a váróból. Hagytam. Az ajtóban még illedelmesen elköszöntem. Arra a kérdésre, hogy nem kérek-e egy nyugtatót csak, megráztam a fejem.
- Köszönöm, de nyugodt vagyok.
- Túlságosan is. Vigyázzon magára. – azzal a doki otthagyott.

Kocsiba vágódtam, irány a Tűzkeresztség. Igazat mondtam a fickónak, jeges nyugalom szállt meg. Ami társult a bennem fortyogó gyilkos dühvel. Kellemes kis koktélt kaptam végeredményül. Tíz perc alatt ott voltam az étteremnél.
Ahogy beléptem az ajtón egy pincér vitorlázott oda. A helyzsúfolásig megtelt, még közönségünk is lesz. Helyes.
- Miben segíthetek hölgyem? – kérdezte a pingvinbe öltözött muksó.
- Azonnal szólj a seggfej főnöködnek, ha nem akarod, hogy szétverjem a kócerájt.
- Nincs magánál hölgyem, kérem, távozzon! – tökös fickó, de ezzel nem sokra megy.
- Rossz válasz. – elkaptam az ingét, és a falhoz csaptam. Kifeküdt. Ha már a vezetőm a sarokban nyaralt, egymagam álltam neki megkeresni Michelle Lewist. Ugyanott ült, ahol múltkor. Kényelmesen odasétáltam hozzá. Egy csöppet meglepődött, hogy itt talál, de félelemnek, még az árnyékát se láttam az arcán. Nagyon bízik magában.
- Üdv, remélem ma is remekelt a szakács. – köszöntem angyali mosollyal.
- Esetleg csatlakozik hozzám, kedves hölgyem. – a szokásos nyálas vigyorával állt föl.
- Kösz, de csótányokkal nem eszek egy helyen. – megfogtam az asztalt és ráborítottam. A tányérok, poharak csörömpölve összetörtek. A fickó a romhalmaz alá szorult. A két hegyméretű gorilla futva érkezett. Egy-egy karomat lefogták.
- Inkább a főnökötöknek segítsetek fiúk, ráférne. – mondtam gúnyosan. Az egyik, gondolom a rangidős hátratekerte a karom és lefogott, a másik pedig fölsegítette Michellet. Aki úszott a méregdrága kajában.
- Megmondaná ez mire volt jó? – szedegette le magáról az étel maradványokat.
- Idefigyeljen, maga vadbarom. Befejezi a vudu játékait, vagy…. – nem tudom, mikor kezdtem kiabálni, de ezt már az egész étterem hallotta.
- Ezt inkább beszéljük meg az irodámban. – sziszegte a tulaj. Vállat vontam, felőlem. A testőr megpróbálta megfogni a derekam, egy jól irányzott mozdulattal kigáncsoltam.
- Bocs picinyem, de egy pasinak se hagyom, hogy az első randin letaperoljon.
- Erre parancsoljon hölgyem. – intett Michelle. Először hátra mentünk a személyzeti részre, aztán pedig lefelé vettük az irány, a pince felé. Folyamatosan azt sasoltam, hol lehet az a rühes oltár. Sehol se láttam, tehát az alagdort is át kell majd kutatni, hacsak nem verem ki a franciából hova dugta. Fogvatartóim, egymásra vigyorogtak. Hű de magabiztosak itt egyesek. Nanná, hogy csapdába csalnak. Tudom. Azt hiszik, ettől majd megijedek vagy, hogy elbírnak velem? A marhák.