4. fejezet

Az elmúlt pár órában az antiszerencse por nem éreztette a hatását, de most belehúzott. A dugó még hagyján volt, de a durrdefektnél az agyvizem kezdett párologni. Közben persze folyamatosan villámlott, ha-ha, mit csináljak vele, ha egyszer itt állok mínusz egy abronccsal? Ráadásul csak én látom a fényeket, hogy magyarázzam meg a többi embernek mi a fenéért, rándulok össze átlag 5 percenként? Nyugalom, nyugalom. Vegyük át a helyzetet. Egy defektes kocsival parkolok egy leállósávban egy dugó kellős közepén. Nincs itt semmi probléma. Csípőből megoldom. De hogy? Ja, hát ez a hatvanezer fabatkás kérdés. Behunytam a szemem és relaxáltam kicsit, persze, hogy erre meg villámlott. Most aztán pofa be fönt! Épp helyzetet oldok, tessék ezt tolerálni! Úgy döntöttem az autót a jó szerencsére bízom. Otthagytam és elindultam gyalog, mikor olyan helyre értem, ahol nem esett rám a lámpák fénye futni kezdtem, persze jóval tempósabban, mint az átlag. Hipp–hipp hurrá a képességnek!

Ettől függetlenül persze kifulladva, lógó nyelvvel értem a helyszínre. A szerkesztőség előtt egy nagyobb füves terület volt néhány bokorral, fával tarkítva. Az újságíró csajt a Brie szobájából ismert alak tartotta a karjában. Tiff ránézésre ájult volt, vagy halott.
- Ereszted el te mocsadék! – ordítottam oda. A vudu pap felnézett, de nem láttam az arcát a csuklya miatt. A kámzsa alól csöpögött a vér. Feléje rohantam, mire elengedte az újságírót. A lány a földre zuhant, meg se moccant. Basszus! Megpróbáltam fülön csípni a rohadékot, de egy sikátorban eltűnt. Viszont a mozgása ismerős volt, kifinomult, de nyálas. Na ki tud így riszálni? Michelle Lewis, bezony ám! Most már csak bizonyítani kell, valami hasonlót mondanak a nyomozók a filmekben. És a pasim, mit mondana? Jó kérdés. Hűű, de durva kifejezés ez amúgy.
Visszamentem, Tiffanyhoz. A pulzusa alig volt érezhető, végül pedig megszűnt. Meghalt. Hívtam a rendőröket. Mennyi esélye lett volna túlélni? Szinte semmi vére nem maradhatott. A nyakán lévő seb se vérzett, pedig szép nagy volt. Hát, igen, egy valódi vámpír tiszta munkát végzett volna, nem ilyen kontárt. Teljesen nyugodt voltam. Normális ez? Hiába nem bírtam a búráját, de még is ismertem. Szegény Rabe, óh basszus, de őrülten rosszul fog ez esni neki. Fájni fog de rohadtul. Francba!
Befutott Henry és csapata, és én még mindig a halott mellett térdeltem.
- Hé, jól vagy? – hajolt oda hozzám a nyomozóm.
- Én igen, de ő…. – intettem Tiff felé.
- Gyere, menjünk arrébb, hagyjuk dolgozni a srácokat. Meséld el mi volt, miután láttad a villámot. – olyan közel volt hozzám, hogy senki se hallotta, mit beszélünk. Átsétáltunk az utca túloldalára, részletesen beszámoltam a történtekről. Kitaláltuk a hivatalos sztorit, hogy kerültem a tetthelyre. Henry visszament a többiekhez, mert vitték volna el a holttestet. Magamra maradtam, de nem sokáig, mert Rabe is ideért. Még jó, hogy Tiff már nincs itt.
- Szia! Hát te? – meglepődött, hogy itt talál.
- Szia! Villámlott. Későn érkeztem. A hülye vudu por miatt. Defektet kaptam. A karjaimba halt meg. Te? – foglaltam össze röviden.
- Jesse mondta, hogy ő a következő áldozat. Én jöttem helyette, de belém jött egy kölyök, és nem értem ide.
- Jól vagy? – ennél nagyobb baromságot én se kérdezhettem. Újdonság ez? Dehogy.
- Fizikailag remekül. De lelkileg… - elcsuklott a hangja a sírástól. Átöleltem és megvártam, amíg lecsillapodik.
- Jaj de utálok tetthelyen sírni! – ezen elmosolyodtam, ez már az én barátnőm.
- Ne szégyelld! Jobb, mint magadba tartani. Bárcsak azt mondhatnám, hogy az utolsó szavai azok voltak, hogy nem haragszik, vagy ilyesmi. – széttártam a karom.
- Ilyen csak a filmekbe van. Úgyse hittem volna el. Legyünk profik! A Vudus volt? – rátértünk a minket érintő dolgok megbeszélésére. Jessen meglepődtem, hogy itt van, akkor ismertem meg mikor meglátogattam Rabet Athénban. Aztán még egyszer találkoztunk, akkor ő került Egyiptomba. De ennek is már több éve. A jóképű görög bérgyilkos, szabad idejében szoknyapecér volt. Vagy inkább fordítva. Mindenesetre odahaza megpróbált engem is becsábítani a trófeái közé. Sikertelenül. Szó mi szó, kegyetlenül kiröhögtem. Miért? Jó kérdés, nem tudom. Azóta jó barátok vagyunk.

A nosztalgiázást egy kiáltás szakította meg. Henry volt az.
- Mi a baj? – rohantunk hozzá.
- Nem tudom. Egyszerűen belenyilallt a fájdalom a kezembe. Meg se bírom mozdítani. – már csak ez hiányzott. Újabb vudus műsor? Félek, hogy igen.
- Gyere, beviszünk a kórházba. – az ép oldala felől belekaroltam. Rabe nagy szemeket meresztett ránk. Ja, el kéne mondani neki, hogy most mi van velünk, a nyomozóval. Sort kerítünk erre is. Irány a sürgősségi, mostanában úgy se voltunk arra.
Az ügyeletes nem más volt, mint Colin. Mázlink van gyerekek, tehát elmúlt éjfél. Éljen! Arra a költői kérdésre, hogy mi történt a kezével nem tudtunk választ adni. Helyette nagy vonalakba vázoltuk a mostani ügyet. A doki csak fáradtan bólintott, megszokta, hogy tőlünk nem kaphat egyértelmű választ. Mekkorát nézne, ha azt mondjuk neki, hogy Henry csak leesett a lépcsőn rá a kezére! El se hinné.
- Megröntgenezzük. – nem egy bőbeszédű fickó. Elmentek, mi meg Rabebel leültünk a vizsgálóban.
- Szóval mi van köztetek? – szegezte nekem a kérdést.
- Ha én azt tudnám. – sóhajtottam.
- Jártok? – bogaram egyre jobbakat akarsz tudni.
- Jó kérdés, nem tudom. Addig eljutottunk, hogy azt mondta, szeret.
- Ez nagyszerű, akkor jártok. – jelentette ki vidáman.
- Hát nem sokáig, vissza kell mennem Egyiptomba, tudod. Kétlem, hogy díjazná a távkapcsolatot. – mert ugye azt nem tudhatja, hogy kaptam munkát itt. De ha tudná is, nekem az ásatáson kell lennem minimum decemberig. Esetleg, ha Jazzy átveszi a teljesen a vezetést, én pár hét múlva visszajöhetek, és innen is intézkedhetek. Akarom én ezt a verziót egyáltalán? Hogy ne legyek terepen?
Colin és Henry visszaértek.
- Nem tudom, mit csináltok ti, de ilyet is ritkán látni. – csóválta a fejét a doki.
- Miért? – kérdeztük egyszerre Rabebel.
- Az orsó-és a singcsonton párhuzamosan van egy repedés függőleges irányban, kb. egy fél centi miatt, nem mondom, hogy eltört. Ennyi tartja össze mindkét csontot. El se mozdultak a sérült részek, ilyen pedig nem lehetne. Ezen felül, pedig van jó néhány zúzódás a kézfejen és a csuklón. – miközben beszélt folyamatosan csóválta a fejét. Ilyen sérülést nem lehet minden bokorban összeszedni, egyre erősebb a gyanúm, hogy a vudunk áll a háttérben. Szuper, fog ezért még az a szemétláda kapni.
- Tehát akkor gipsz?
- Nem, csak egy masszív rögzítőkötést. Jobb, mint a gipsz, szabadabban tud vele mozogni. De beszélj a fejével, hogy végre hajlandó legyen bevenni a fájdalomcsillapítót. – nézett rám.
- Nem kell az a vacak. – morcoskodott Henry.
- Lásd el a kezét, és a gyógyszert ad ide nekem, majd lenyomom a torkán. – szóltam Colinhoz. A doki megkönnyebbülten felsóhajtott. Újfent magunkra hagytak.
Jó húsz perc után végre kint voltunk a kórházból. Kedvenc nyomozóm karján ott díszelgett a kötés, ami tökre olyan volt, mint a gipsz, csak normálisabban nézett ki. Rabe vezetett, én pedig a vöröskeresztes nővért játszottam. Erős késztetést éreztem, hogy a verbális fenyegetéseken kívül tettleg is fellépjek Henry ellen.
- Mi az, hogy nem? Szeretsz szenvedni?  – közel álltam az idegrohamhoz.
- Nem. Csak elalszom a hülye bogyóktól. – teljes nyugalommal beszélt, pedig hamar ki tudom akasztani.
- Épp az a lényege! Alvás egyenlő kaputt fájdalom és gyógyulás. – vettem fel a szájbarágós stílust. Végül sikerült beleerőszakolnom két fájdalomcsillapítót. Mire hazaértünk, szinte teljesen kiütötték a pirulák. Rabebel ágyba passzoltuk, hagytam neki egy cetlit, hogy hívjon föl, ha fölkelt. Elindultunk Loganhez, hogy elmeséljük a napi eseményeket.

Vagy egy percig kalapáltuk az ajtót és szekáltuk a csöngőt, mire sikerült kiverni az ágyból. Kómás fejjel nézett ránk, eltartott egy kis ideig mire azonosított minket.
- Gyertek be. Mi történt? – nahát, miért van az, hogy ha mi megjelenünk bárhol, mindenki azt hiszi, hogy ott történt valami. Ki érti ezt? Rabe befele menet megcsókolta Logant, én csak intettem neki. Leültünk a konyhában egy-egy kávé társaságában, a bögrémben a szokásos forró csokimmal. Főleg barátnőm vitte a szót.
- Hát ez, egyre jobb, legközelebb mi lesz? Megtámad egy falka szellem? – Logannek se tetszett a mostani helyzet. Úgy látszik ő is azzal számol, hogy rövidesen még cifrábbra fordul a sorsunk. Ez előfordulhat, nálunk semmi se kizárt, még a boldogan éltek, míg meg nem ölték egymást vég is szóba jöhet. Végül valamikor hajnalban estünk haza. Hullafáradtan. Nagy volt a kísértés, hogy csak bezuhanjak az ágyba, de győzött a megszokás. Röpke tíz perces locsi-pocsi után fölfrissültem, küldött Jazzy e-mailt, jelenleg éppen munkanélküli régészek vagyunk, legalább is pár napig, amíg új főnökünk el nem intéz még pár dolgot. Válaszoltam neki, majd bemásztam az ágyamba aludni. Vagy inkább kómázni.