3. fejezet

Másnap mikor felkeltem Rabe még mindig sehol se volt. Ezek szerint vagy alszanak még Logannel, vagy most ássa el a csávó maradványait. Ez utóbbi esetben viszont szólt volna, hogy segítsek. Elvégre mire valók a barátok? Erősen gondolkoztam, hogy saját szívfájdalmam is le lehetne lőni és megetetni a halakkal. De előtte reggelizek, egymagamban kajáltam a konyhában. Brie aludt már.
- Szia Kyra! – megérkezett barátnőm plusz Logan és ó kit látok, az a tetűláda.
- A kimaradozó lakótársam. Sziasztok! Merre jártál Rabe? – ezt nem akartam ennyire gúnyosra. Na mindegy.
- Logannel voltam. Hosszútörténet.
- Áh értem. Történt valami, hogy a nyomozó úr is itt van? – ha akarja, majd elmondja. És most kapok egy újabb piros pontot magamtól, mert rohadékot mondtam. Nem ártana visszafogni magam, de valahogy nem ment.
- Khm… Meghalt egy lány. Kiszívták az összes vérét. – basszus, ez hiányzott nekünk.
- Ilyet még nem láttam. Megyek, felébresztem Briet. – hány vérszopó kell ahhoz, hogy csontszárazra szívjanak egy embert? Vagy ha nem vámpír volt, akkor mi? Remélem a fönt alvó vámpírnő, tud valami tippet adni. Rabe a szobája előtt ért utol.
- Mi történt közted és Henry között? – kérdezte. Fene essen az éles szemedbe.
- Semmi különös. – vontam vállat.
- Kyra! – fenyegető egy hangsúly az tény.
- Felhívtak tegnap az ásatásról. Szeptemberbe vissza kell mennem. Elmondtam Henrynek, aki elkezdte, hogy nem mehetek el, mert még nem kaptuk el Bishopot. Összevesztünk. Veled mi volt az éjjel? – hadartam el egy szuszra.
- Sajnálom, hogy vissza kell menned. Egy üzleti vacsi után teljesen kiéhezve beállítottam Loganhez. Ettél már osztrigát? Logan szerint attól volt. – kevés híja volt, hogy rávágjam, ne sajnáld, mert jövök vissza, de sikerült befognom. Csak magamban vigyorogtam.
- Ettem, de velem ilyet nem tett. – válaszoltam az osztrigás kérdésre. Igaz a tengeri herkentyűk nem a kedvenc kajáim.
- Akkor más van a dolog hátterében. Az új étterem tulaja egyiptomi hetet akar. Valamiért nem tetszett azaz alak. Most pedig kezdem azt hinni, hogy valami a kajába rakott. – csóválta a fejét Rabe.
- Egyiptomban én vagyok a menő aranyom. Ha akarod, bevetem magam. – vágtam rá.
- Örök hálám lenne érte. – hát ezt elintéztük.

Fölkapcsoltam a villanyt. Brie mozdulatlan teste fölött egy köpenyes alak állt egy injekcióval a kezében. Egy nyílpuskával lőtt ránk, amitől szó szerint a falra másztunk. A nyilak a falat találta el, leverte a festést egy tenyérnyi helyen. Ezért Rabe leszedi a fejét és focizni fog vele, most festette újra a kéglit. A lény kiugrott az ablakon, mi meg utána. Már karnyújtásra volt, mikor valami port fújt az arcunkba. Kezdésként én elhasaltam, barátnőm meg rám zuhant.
- Elkaplak te mocskos szemétláda! – ordított az eltűnő alak után.
- Elkapjuk. Mi az isten volt az a por? – mert nagyon nem tetszett. Föltápászkodtam, mire egy félkegyelmű bringás nekem jött. Újra kikötöttem a földön. A helyzetünk kezdett tragikomédiába fordulni.
- A jó édes…! – nyomdafestéket nem tűrő dolgokat kiabáltam utána.
- Na húzunk haza! – mondta morcosan Rabe. A visszafele úton folytattuk a szerencsétlenkedést. Lét kamion majdnem elgázolt minket, egy véreb is ránk szabadult, így mire megérkeztünk meglehetősen idegbeteg hangulatban voltunk. Legalábbis én. Brie már ébren volt.
- Mi történt veletek? – meresztette a szemeit a dög.
- Baj. A támadó valami fekete port fújt ránk. Azóta csőstül jön a baj. Elestünk, elgázoltak, kutya támadt ránk – vázolta Rabe a helyzetet.
- Már minden világos. – bólintott Brie
- Igen? Akkor avass be minket is! – fortyogtam. Beavatott. Újfent jobb lett volna, ha ki se nyitom a beszélőkém. Kifogtunk egy hülye vudu papot, aki vámpírképességekre pályázik, eddig sikerrel. Közös dolgot kell találnunk az áldozataiban. Mi az istenért kell az összes elmeszökevénynek minket kipécéznie! Hirdetésben olvassák a címünk, hogy mindig megtalálnak? Az Elmezsokék Közlönyében írnak rólunk, hogy tisztelt defektes társaink ezen és ezen a címen játszótársat keresnek?
- Na és mi volt, amit ránk fújt? – barátnőm elmés kérdése rántott vissza a jelenbe.
- Balszerencse por. Jobb, ha éjfélig nem mozdultok. – már csak ez hiányzott nekünk.
- Akkor irány a kutatómunka! – adtam ki az ukázt.
- Előbb megfürdöm, és átöltözöm. Remélem, nem töröm ki a nyakam közbe. – hallhatóan Rabe se volt oda a porért.
- Mintha kicsit morcos lenne. – ez már megint a dög fedőnevű egyén volt.
- Te is az lennél, ha ilyen szar napod lenne, tulpák! – vetettem oda, kár hogy tirpákot akartam mondani. Köcsög por, ez is annak a hibája. Morogva mentem én is fürdeni. Nem rendeztem nagy pacsálást, jószerivel megvártam, amíg a víz lemossa rólam a redvát.

Úgy gondoltam, hogy este beugrok a Tűzkeresztségbe. Alibi gyanánt összeszedtem pár otthoni egzotikus kaját. Elvégre egyiptomi hetet akar az éttermében. Még föl is hívtam Michelle Lewist, hogy bejelentkezzek. Csak kedvesen aranyosan, de nem naivan. A készülődésnél felcsatoltam két kést, egy az alkaromon egy a combomon. Elvégre csak kisebb vizitre megyek csak, elég kell, hogy legyen egy bökő plusz a képességek. Majdhogynem, jókedvűen indultam útnak. Balszerencse por ide, éjfél oda, a kölcsön kocsival mentem. Mindenféle baleset, természeti katasztrófa, ufo támadás nélkül értem oda. Remek.
Roppant puccos volt a hely, egy pincér odavezetett egy sarok asztalhoz. Michelle Lewis tipikusan francia ürge volt. Már nem tetszett a tenyérbe mászó képe.
- Köszönöm, hogy eljött Dr Eleison. Nagy öröm számomra, hogy egy ilyen jó hírű szakértő hajlandó időt szakítani rám. – veszettül hízelgett, fölállt tőle a hátamon a szőr.
- Szívesen segítek. – villantottam egy száz wattos mű-vigyort.
- Mit szól hozzá, ha vacsora közben beszéljük meg ezt. – ez minden vágyam, gondolom, a gonosz boszorka is ilyen mosoly kíséretében mérgezte meg Hófehérkét.
- Ezer örömmel. – vagy egy órát töltöttünk ezzel a színjátékkal. Menet közben a pasas egyre ocsmányabb és visszataszítóbb lett. Gyönge gyanúm, hogy rám startolt. A francba.
- Kyra, ön egy… - itt már a kezem után tapizott, egyelőre az asztal fölött. Viszketett a tenyerem, hogy behúzzak neki.
- Magának Dr. Eleison. – nem vagyok pánikolós fajta, de ettől a gülü szemektől és a pszihopata nézéstől kezdett eluralkodni rajtam a félelem. Elkapta a karomat és maga felé húzott. Olyan volt, mintha egy tál meztelen csiga mászkálna rajtam. Meg próbált lesmárolni, mire pofán vágtam.
- Ezt még megbánod te kis szuka. – sziszegte a fülembe. Ennyi elég volt mára, már ott voltam, hogy megsokkerolom, mikor a dög titulust viselő humán egyed közbelépett.
- Vegye le róla a mocskos kezét, vagy lelövöm. – a vállánál fogva visszanyomta a székre a franciát. Meglehetősen agresszívan nézett rá, jéé, esküszöm, hogy félt. Nahát mik vannak.
- Óh igen? – negédeskedett Michelle. Henry, hát igen ezzel a megmentési műsorral kivívta, hogy a nevén hívjam újra. Piros pontot neki. Mikor egy mozdulattal előkapta, kibiztosított és ráfogta a stukkert, kicsit megdöbbentem. Ez tényleg lelövi a muksót! Istenem borogass! Ez még képes is rá!
- Henry. – köszörültem a torkom. Basszus most mit tegyek? Legszívesebben a kezeim tördelném, de azzal sokra nem megyek.
- Tűnjünk innen Kyra. – nyújtotta felém a szabad kezét. Ezen ne múljon, megfogtam a kezét és kihátráltunk az utcára. Nem néztek minket egy kicsit sem, á dehogy. Egy vérben forgó szemű hapi csőre töltött stukkerral, meg egy tátott szájjal bámuló csajjal.
- Lelőtted volna? – kérdeztem az utcán.
- Le. – elhittem neki, mert elég sötéten nézett.
- Hű. – ennél többre nem voltam képes. Visszatette a fegyvert a vállszíjra szerelt tokba. Ami ezután jött, attól szabályosan elállt a lélegzetem. Belemarkolt a hajamba és keményen megcsókolt.
- Beszélnünk kell. – jelentette ki.
- Aha. – nem éppen értelmes, de jobb nincs. Majd ha esetleg visszatalálok önmagamhoz. Szó nélkül beszálltam a kocsijába.

- Bocsánatot szeretnék kérni, azért, amiért tegnap kiabáltam veled az irodában. – bökte ki végül, hogy mit akar.
- Semmi baj. Szabad országban élünk, úgy nyilvánítasz véleményt, ahogy akarsz. – nem tetszett a beszélgetés iránya.
- Ne idegesíts. Nem akartam azt mondani amit.
- Nem kell a gondolataid miatt bocsánatot kérni. – elfordultam és ki akartam szállni, de visszahúzott.
- Figyelj végre rám. A munkád fontos és hasznos neked, és én is így gondolom. Azért mondtam az ellenkezőjét, mert féltelek. Félek, hogy ez a szemétláda elkaphat. Nem akarom, hogy bármi bajod essen. – ettől lepadlóztam. Most erre mit mondjak?
- Bocs, hogy én meg túlreagáltam. De kicsit rosszul jött ki a szitu. – sóhajtottam.
- Szent a béke?
- Szent. – bólintottam.
- Kérdeznék valamit. – mi a rákért ilyen óvatos? Nem tetszik ez nekem. Nagyon nem.
- Kérdezz.
- Mondtam már, hogy szeretlek? – na itt kezdtem nem lélegezni.
- Mi? – nyikkantam.
- Szeretlek. – ismételte meg nyugodtan.
- Most erre mit mondjak? – önkéntelenül is elvigyorodtam, ahogy az arcára pillantottam. Mindenre számított de erre a kérdésre nem. Itt a pont.
- Na jó egye fene én is mondok valamit. – színpadiasan a szívemre tettem a kezem.
- Mit? – ezt már eléggé gyanúsan kérdezte. Feltérdeltem az ülésen és átkaroltam a nyakát. Olyan közel hajoltam hozzá, hogy majdnem összeért az orrunk.
- Szeretlek. – ezt bizonyítandó megcsókoltam. És akkor mit látok? Na mit? Azt, villámot. Hogy az a jó…. Megláttam Tiffet, éppen megölték.
- Bassza meg. – éppen a legjobb pillanatot kell elcseszni?!
- Mi az?
- Kinyírják Tiffet, most. – fájó szívvel de kibontakoztam a karjaiból, és rekord sebességgel tűztem a szerkesztőségbe.