2. fejezet

Másnap mire fölkeltem Rabe már eltűnt. Túl hamar elment dolgozni, ez nem tetszik, itt valami svindli van. De mi a rákom? Ide a rozsdás bökőt, hogy Logannél volt, azonban a nappaliban találtam egy jégkrémes dobozt. Ajaj, ez nem jó előjel. Megpróbáltam fölhívni, de Mandy, mint egy sárkány, nem volt hajlandó bekapcsolni, mondván az igazgatónő nincs bent. Úgy fölhúztam magam, hogy a végén már üvöltöztem vele, eredmény nuku. Akkor meg menjenek mindannyian a búsba! Utolsó kísérletként bepróbálkoztam Logannél..
- Logan Taylor. – szólt bele a telefonba. Éljen!
- Hali itt Kyra.
- Szia, mi történt, hogy hívtál? – kérdezte meglepetten.
- Azt akarom kideríteni, hogy mi van. Min vesztetek össze Rabebel? – ne tököljünk, igaz? Bele a közepébe.
- Jelen pillanatban éppen szakítottunk. – sóhajtotta.
- Mi? – nyikkantam. Öregem, miket alszok én át. – Mi történt?
- Valami olyasmi indoka volt, hogy veszélyben vagyok, csak, mert szeretem és járunk. – magyarázta. Lezuttyantam a kanapéra.
- Na ne, ekkora baromságot! Ha akarnak így is kinyírnak. – erre csak egy keserű kacaj volt a válasz. Jó, nem egy udvarias megfogalmazás, de ez az igazság.
- Mikor világosítod fel, orbitális hülyeséget mondott?
- Éppen most indultam volna hozzá.
- Nem is tartalak fel. Sok szerencsét.
- Kösz.
- És csak keményen Logan. Csá! – azzal le is tettem. Egy percre megijedtem, hogy komoly baj van, de tévedtem. Drága barátnőm hiába kapadozik, a pasija legyűri. Hiába, jól beválasztotta. Így a reggeli válságon túl, kezdtem filózni, hogy mi a jó nyavalyát csináljak. Lehet civil szakértői státuszban, beugrok Henryhez és boldogítom a munkája közben. Nehogy már nyugodtan tudjon melózni. Már indultam is volna, mikor kaptam egy smst. Előhalásztam a telót, barátnőm és munkatársam Jaziri hiányolt. Röviden közölte, hogy piszok gyorsan keressek egy számítógépet, mert videotelefonálni óhajt velem. Lehetőleg 3 percen belül.

Jazzy, vérbeli egyiptomi volt egy kis európai beütéssel. Amikor azt mondom egyiptomi, legtöbben az arabra asszociálnak. De nem, mert ők később vándoroltak be a Nílus vidékére. Jaziri anyai ágon bizonyíthatóan az ősi egyiptomiak leszármazottja. Alig néhány éve kezdték meg azon a népcsoportok vizsgálatát, amihez Jazzy felmenői is tartoztak. A családja büszke a származására, egyik legendájuk szerint ők rokonai Hatsepsut királynénak, aki fáraóként uralkodott még valamikor i.e. 1479 és 1458 között. Pár éve mi magunk vizsgáltuk a királynő újra felfedezett múmiáját. Ha már úgy is mitokondriális DNS tesztet kellett végeznünk, hát vettünk Jazzytől vért, hogy megnézzük tényleg rokona-e az uralkodóasszony. Ez a módszer, ha nem szennyeződik a minta, majdhogy 100%-ig biztos. Miért? Rém egyszerű, minden emberi sejtben van mitokondrium, ami a biológiai oxidációt végzi. Egy gyerek ezeket a bakteriális eredetű sejtalkotókat csakis az anyjától örökölheti, így az apai ággal nem kell foglalkoznunk. A lényeg pedig, hogy a mitokondriumnak saját DNSe van, ami ugyan mutálódhat az évezredek során, de mindig lesznek változatlan részei. Ez az egyik legfontosabb vizsgálatunk, ha egy ismeretlen holttestet akarunk azonosítani, és csak sejtéseink vannak, hogy kinek a rokona.
Nevetve csináltuk meg a tesztet, az eredménynél, azonban lefagyott a mosoly az arcunkról. Több ponton is találtunk egyezést, bárhonnan is néztük Jazzy egyenes ági leszármazottja a 18. dinasztia királynőjének. Király! Szó szerint. Mikor elmondtuk a főnökünknek először kiakadt, mit szórakozunk mi, aztán meg leesett az álla, hogy mire jutottunk. Hát igen, így ne higgye el az ember a családi történeteket.
Kicsit nehézkesen, de létrejött a kapcsolat a barátnőmmel.
- Szia Kyra, jó végre látni. Szó nélkül leléptél. – tette hozzá szemrehányóan.
- Szia Jazzy. Bocs, de kicsit problémás a helyzet. – nagy vonalakban felvázoltam neki az eseményeket.
- Nem semmi. Viszont okvetlenül haza kell jönnöd legkésőbb szeptemberben.
- Miért?
- Új ásatás indul, egy new landi múzeum felkérésére. Minket akarnak vezetőnek. Hápi templomot kell föltárni, a leletek pedig New Landbe kerülnek. Elephantine –szigetén fogunk dolgozni. – élénken magyarázta a részleteket. Lelkesedése átragadt rám is.
- Szenzációs Jazzy, mikor akarják, hogy kezdjük? – nevettem, ha azt mondja holnapután, én ma repülőre ülök. Ismertem magam és éreztem, hogy mehetnékem van.
- Szeptember 5-én ott kell lennünk. A nyaralásod be tudod fejezni. A legjobbat azonban még nem mondtam.
- Micsodát?
- Az nő, aki az egészet finanszírozza, nem más, mint Emily Carnarvon…
- Mármint annak a Carnarvonnak a rokona? Tutanhamon…
- Bezony! – meg se várta, hogy befejezzem. – És találkozni akar veled.
- Mi?
- Megkeresett a munka miatt, telefonon beszéltünk, mondtam neki, hogy te New Landben vagy. Kérte, hogy értesítselek, menj el hozzá. Úgy néz ki, ha jól dolgozunk, munkát fog ajánlani az ottani múzeumában. De ez titok! Csak elejtett egy-két megjegyzést. – teljesen leblokkoltam, ennyi információtól. Legvadabb álmaimban sem képzeltem soha, hogy….
- Hahó, Kyra! Ne most álmodozz!
- Picit beleszédültem ebbe. – vallottam be.
- Én is nyugi. Elmész hozzá?
- Mi az hogy! – kiáltottam. Megadta a címet és a telefonszámot, majd elbúcsúztunk. Felhívtam Emily Carnarvont, egy óra múlva találkozunk a házában. Futottam két kört mire kitaláltam, hogy mit vegyek fel. Végül a farmerszoknya, saru, topp, vékony ing felállásnál maradtam.

Pontosan hatvan perc múlva becsöngettem egy háromszintes, törtfehér színű házba. Egy cseléd nyitott ajtót és bekísért a hallba. Mindenhol műemlékek, olyan, mint egy múzeum. Egy-két tárgytól leesett az állam. Ezer éves leletek, arany ékszerek, szobrok, milliókat érő festmények. Tátott szájjal bámultam.
- Látom, tetszik a házam. – szólalt meg mögöttem valaki. Egy fiatal 25-30 év közti nő egyszerű, kék nyári ruhában. Sötétvörös hajjal és kék szemekkel.
- Emily Carnarvon. – nyújtott kezet.
- Dr. Kyra Eleison. – kezet fogtunk.
- Örülök, hogy eljött. Kér egy jegesteát?
- Köszönettel elfogadom. – hűvös nyugalom áradt belőle. Csengetett és egy cseléd jött be egy tálcán az itallal. Hű de gyorsan megy a kiszolgálás!
- Térjünk is a tárgyra. – ült le egy fotelba. Én vele szemben foglaltam helyet.
- Munkatársam elmondta az ajánlatát. Elvállalom az ásatás vezetését. – vágtam bele.
- Örülök neki. Emellett állandó munkát ajánlok önöknek. – bólintott.
- Mire gondolt?
- A New Landi Történelmi Múzeum kreatív igazgatói posztját kínálom maguknak. – szemrebbenés nélkül mondta ezt. Olyan állást kínált, amit képtelenség visszautasítani, de legyünk óvatosak.
- Mit takar ez a poszt?
- Maguk intézi az összes tárlatot, eldöntik, mit állítsunk ki, mi legyen állandó és mi időszakos kiállítás. Foglalkoznak a látvánnyal és az esztétikával. Elmennek különböző expedíciókra, vagy maguk szerveznek ásatást. Szabad kezet kapnak tőlem, és egyedül nekem tartoznak elszámolással. – ha nem ülök összesek. Minden vágyam egy ilyen munka volt és Jazzynek is hasonló álmai voltak világ életében.
- Értem, a munkatársnőm nevében nem mondhatok semmit, de én itt aláírok önnek akármit. – képtelen voltam visszafogni magam és elvigyorodtam. Erre ő is elmosolyodott.
- Szeptember 5-én mindkettejükkel elintézzük a formaságokat. Vegye úgy, hogy mostantól nekem dolgozik. – újra kezet ráztunk.
- Igen is főnök. – vágtam rá. Tetszhetett neki, mert elnevette magát. Megbeszéltünk még pár apróságot majd elmentem.

Ahogy kiértem az utcából mámoros örömömben elkezdtem ugrálni. Egy fekete hajú, jóképű csávó nagy szemeket meresztett rám, biztos azt gondolta, hogy megzakkantam. Főleg akkor, mikor a nyakába ugrottam és szájon csókoltam.
- Valóra vált az álmom. – kommentáltam a tettem, majd otthagytam. Azt se tudtam hova, kihez fussak. Először Rabre gondoltam, de eszembe jutott, hogy vagy Logannel van, vagy tárgyal. Így ők kiestek. Maradt a nyomozó. Futva indultam Henryhez. Az irodájában találtam rá. Se szó, se beszéd csak áthajoltam az asztalon és őt is megcsókoltam.
- Hello! – kérdő szemeket meresztett rám.
- Mi van? Úgy föl vagy húzva, mint a duracellnyuszit.
- Mert boldog vagyok. Visszamegyek Egyiptomba, lesz egy új ásatásunk, ősszel kezdünk és…. Mi a bajod? – kérdeztem hirtelen. Láthatóan nem tetszett neki, amit mondtam.
- Ez mind szép és jó, de éppen meg akarnak ölni.
- És? Kit érdekel. – ha csak ez a baja! Újult erővel kezdtem ecsetelni a dolgot. Az új állást akartam volna elmesélni, mikor a pillantásával újra belém fojtotta a szót.
- Most mi a francért nézel rám úgy, mint egy hülyegyerekre!? – kezdtem mocskosul ideges lenni, én itt kipakolom a lelkem, ő meg csak morcosan vonogatja a szemöldökét!
- Fölfogtad, hogy meg akarnak ölni?
- Föl. De ez fontosabb, mint pár megalomániás ökör.
- Amíg nem kapjuk el Bishopot addig nem mész sehova! Nem érdekel, mit akarsz! – vágta rá. Lassan kezdett ő is bepipulni.
- Micsoda?!!! Te ne mondd meg nekem, mit tegyek és mit ne! – elszakadt a cérna.
- Akkor is itt maradsz! – csattant fel.
- Nem!
- Ha belehalsz, nem ér semmit a munkád. – nyitottam a számat, hogy válaszolok, de nem jött ki hang a torkomon. Ezzel a fél mondattal sikeresen átgyalogolt a lelkemen. Acélbetétes bakancsban. Elismerem, hogy fájt, méghozzá rohadtul. Nem ér semmit… hogy én ezt hányszor hallgattam végig az otthon nevű fegyintézményben. Évekig ezt szajkózta a családom. Nem érek semmit. Reflexből elővettem a régi jól bevált taktikát, elbújtam a fantáziámban. Nem hallom mit mond, nem is érdekel. Hadd pampogjon, csak vége lesz. Bevált.
- Kyra, figyelsz rám? – megrázott a vállamnál fogva.
- Nem érdekel, nem érdekel. – ráztam a fejem.
- Kyra én nem úgy….
- Eressz el és hagyj békén! Tőled nem vagyok köteles végighallgatni, hogy annyit érek, mint egy kalap szar. Nem, életem nagy részében minden nap ezt vágták a fejemhez. Hogy nem teszek semmit, csak tengek-lengek, semmit nem ér, amit tanulok és belőlem csak egy csöves lesz… Hozzám ne érj. – suttogtam. Ha megérint én, elbőgöm magam. Azt pedig soha! Pedig éreztem, hogy kaparja a sírás a torkom. Elrohantam. Megpróbált utolérni, de hála a képességeimnek nem sikerült.

Hazáig meg se álltam. A szobámban már folytak a könnyeim. Na nem! Egy ilyen sötét, szemétláda bunkó miatt én nem fogok bömbölni! Győzött az akarat és a makacsság. Ügyes kislány. Bevetettem magam inkább a medencébe, pár óra a vízben csodákra képes.
Ráncosra ázva, kimerülten és nyugodtan másztam ki a partra. Megszárítkoztam és rácsipogtam Jazzyre, hogy sürgősen tolja a hátsóját egy géphez.
- Mit intéztél? – kérdezte néhány perc múlva. Ezért imádom én, semmi köntörfalazás csak, bumm neki a témának.
- Csupa jót. – vigyorogtam újra. Elmeséltem mit mondott leendő főnökünk. Jaziri hatalmas szemekkel nézett rám. Gyönyörű nő volt, ha örült még szebb volt. Nem csoda, hogy a létező összes fickó csorgatta a nyálát, ha ránézett. Lapockáig érő hullámos sötétbarna haj, tökéletes alkat, a naptól és a génektől egy picit kreolos bőr, és az apjától örökölt hihetetlen zöld szemek. Aztán ha ez nem volna elég, a szép fejében penge éles agyat hordott.
- Ez komoly? Kyra ez…ez….ezt nem hiszem el, valóra vált az álmunk! – felnevetett.
- Pedig jobb, ha elhiszed, mert a karácsonyt már itt töltjük.
- Mindent elintézek idehaza, felmondás, és társai.
- Ahmedet akarom, hogy kinevezzék helyettem.
- Persze, mivel a segéded nem hiszem, hogy probléma lenne. Keress lakást magunknak.
- Oh, az megvan. – legyintettem. – Emlékszel Rabere? Meséltem róla neked.
- Igen.
- Nála fogunk lakni egy darabig, csak még nem tudja. – az agyamban kezdett egy jó kis meglepetés testet ölteni.
- Mit forgatsz a fejedben?
- Nem mondom meg neki, hogy visszajövök New Landbe. Majd csak egyszer váratlanul betoppanunk. – tetszett az elgondolásom. Csak bírjam befogni a szám.
- Remek! Akkor én megyek is és szervezkedek. Szerzek szállást, embereket, felmondok, stb. – de egy konkrét sorrend bogaram! De nem szóltam. Elköszöntünk, és azon gondolkoztam, hogy Jazzy tempóját ismerve 20 perc múlva munkanélküli leszek. Újfent fölhívtam Carnarvont és közöltem vele, hogy mostantól neki dolgozunk. Annyit mondott, hogy őszig megkapjuk egy átlagos régész fizetését, az ásatás megkezdése után már a vezetői bért ad. Számlát, egyebeket ő intézi, majd szól, ha minden kész lesz. Jazzynek is megoldja a munkavállalását. Minden ment, mint a karikacsapás. Leszámítva azt, akit, de az élet nem fenékig madártej. Én meg nem mondom, annak a dögnek, hogy beleestem, mint vak ló a szakadékba. Azt már nem, előbb harapom le a nyelvem!