7. fejezet

Gondoltuk, hogy Rabeékkel is közöljük a szenzációs hírt, hogy a befutó Bishop lett. Kár, hogy nem fogadtunk, vajon ki tett volna az üzlettársra?
Ezerrel tépek a batár nagy hallban és sehol senki. Végül a konyhában leltük meg a két jómadarat összeölelkezve. Hoppá, már másodjára rongyolok bele a műsorba. Mit kapok én még ezért egyszer? Persze csak vigyorogni tudtam, itt erősen érződik a boldogság. Ezt csak suttogom, nehogy valami gonoszdi szellem meghallja. Ha babona, hát babona, de akkor is. Kevéske krahácsolás, ránk se bagóztak.
- Azt hiszem, megzavartunk valamit. – szólaltam meg fennhangon.
- A nagyobb valamit szerencsére nem. – fordult felém Rabe. Nahát, nahát.
- Akkor jól érzed magad. – kérdeztem.
- Istenien. – örömmel viszonoztam az ölelést.
- A frászt hoztad rám!
- Ne haragudj!
- Áh megbocsátom, mert nem haltál meg. Tisztázzuk akkor a dolgot! Összejöttetek végre? – ha már életben van, ugorjunk a következő fontos témára. Csak szép sorban.
- Igen. – ölelték át egymás derekát. Végre, már itt volt az ideje. Vigyorogtam, mint a vadalma.
- Éljen! Akkor már megérte a stressz! – igaz, azt hittem gyomorfekélyt, ősz hajat, fogkiegészítőt, meg a fene tudja, mit kapok, mire eljutunk ide. Lényeg, hogy végre igen. A saját esküvőmnek se örültem volna ennyire. Mondjuk annak abszolút, nem örültem volna. Ezután ugrottunk a harmadik témára, alias a ki-akar-és-miért-kinyírni-minket topikra. Oda-vissza megrágtuk az ügyet, a végeredmény pedig az lett, hogy tiszteletünket tesszük Bishopnál. Logan tett egy kósza kísérletet, hogy itthon tartsa Rabet, de barátnőm egy pillantással jobb belátásra bírta. El kell ismernem, ez már tehetség. Ha a cég csődbe jutna, idomárnak még elmehet a cirkuszba. Tudtam is mit fognak kapni karácsonyra, a srác egy cuki papucsot a csajszi meg egy dizájnos ostort. Húúú , de gonosz vagyok, szidtam magamat. Most őszintén ki szabadna hagyni egy ekkora ziccert? Elvileg nem, de igyekszem majd ellenállni a vágynak. Amúgy meg majd kapnak egy-egy nyakláncot is, kapsiból ki is találtam melyik kettőt. Az ékszerész örülni fog, mikor bevillantok hozzá a fényképekkel és megkérem, hogy reprodukálja az ősi nyakbavalókat. Pár órányi vita és hajlandó lesz elkészíteni az egyedi darabokat. Roppant büszke voltam magamra, tessék nyakunkon a világvége, de a karácsonyi ajándékok megvannak. Kár, hogy az se biztos, hogy megérjük az ünnepeket.

Egy retkes külvárosi telken állt az általunk keresett vállalat. Valaki nem magyarázná meg, ha egy zsák pénzük van, miért ilyen lepukkant környéken vertek tanyát? Majdnem megkérdeztem, de láthatóan a többiek se nagyon értették, úgyhogy inkább becsuktam a számat. Az alap terv, hogy Rabe bevillan Bishophoz, Henry besétál, Logan hátulról támad, én meg átmegyek légierőbe és beugrok az ablakon. Lekapcsoljuk az esetleges renitens delikvenseket. 15 perc után, pedig ha még semmi hír a főgonosz irodájából bemegyünk. Ennél egyszerűbb terv nincs is. Szemrevételeztem a magasságot, hiába a tíz emelet, az tíz emelet. Kiszúrtam egy nyitott ablakot, lendületet vettem és ugrottam. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy barók a plusz képességek. Bemásztam az ablakon. Üres irodába jutottam, mintha nem is a nap közepén lennénk, olyan kihalt volt minden. Itt valami nagyon nem stimmel. És nem az a legnagyobb probléma, hogy le kell gyalogolnom a 9-re. Körbenéztem az emeleten, sehol senki. Nagyon nem oké ez. Mire leértem, a két srác már ott volt.
- Nektek nem tűnt fel semmi furcsa? – kérdeztem rá finoman.
- Olyasmi, hogy alig vannak emberek? – nézett rám Henry.
- Mióta van bent Rabe? – minden vágyam az volt, hogy az ajtót beépítsem Bishop koponyájába.
- 5 perce – mutatta az óráját Logan.
- Biztos jól jár? – nem igaz, hogy még csak annyi idő telt el. Tuti, hogy már vagy tíz perce bent dekkol. Kínomban már toporzékoltam.
- Nyugi én is féltem. – fogta meg a karom Logan.
- És én mit szóljak? Én ismerem régebb óta.
- Tudom.
– Bocs, csak utálok várni. – sóhajtottam kettőt.
- Semmi baj. – odabentről tompa puffanásokat hallottunk.
- Szerintem bemehetnénk. – indítványoztam. A srácok helyeseltek, így hát a faltörő kos módszerrel ajtót nyitottunk. Tök fölöslegesen, mert egyedül Rabe volt talpon. Tisztára, mint valami hegylakó, csak egy maradhat. Ja meg az asztal mögött Bishop. De kedves a csaj hagyott nekünk is egy kis csemegét, bezzeg a jó kis izompacsirtákat, akiket lehet verni, már lerendezte. Hát milyen dolog ez kérem szépen? Ekkor a főszemétláda kiugrott az ablakon. Odanyargaltunk, hogy lássuk, mi marad belőle. A vérciki az, hogy egyben ért földet és még el is futot.
- Még, hogy mi vagyunk a szörnyek! Ő mégis hogy volt képes erre? – ez volt a hatvanezeres kérdés drága barátnőm.
- Nem tudom, de van most égetőbb problémánk is! – közölte Henry.
- Mi? – kérdeztem.
- Egy bomba, ami egy perc múlva robban. – ki se kellett volna nyitni a szám. Akartam én ezt tudni? Frászkarikát! Összenéztünk Rabebel és ugyanazt gondoltuk. A tizedikről az életben nem érünk le, csak ha repülünk.
- Fiúk! Megtanultok repülni! – közöltem a jó hírt. Egyéb kecmecre nem volt idő, ki-ki karon ragadta a barátját – esetemben ez persze képletesen értjük – és ugrottunk. Jó pár métert repültünk még hála a detonációnak. A füvön landoltunk, Henryt leszámítva, mert ő rajtam ért földet. Pár bordámat élénken éreztem. Fájtak. A nyomozó szinte rögtön legördült rólam.
- Óh, bocs!
- Semmi baj! – legyintettem nagyvonalúan. - Jól vagytok? – érdeklődtem. Mindenki helyeselt. Visszatértünk Rabe házába, és végighallgattuk a beszámolóját. Jó eséllyel még lesz dolgunk Bishoppal, nem is kevés. Mindenesetre most örülünk, hogy élünk. Hogy mit hoz a jövő? Hát ez jó kérdés, lesz, ami lesz. Remélem, a karácsonyi ajándékokat meg tudom venni, és láthatom Rabe és Logan arcát mikor megkapják az ostort és a papucsot. Képtelen leszek kihagyni a ziccert, na, most, tessék megkövezni!

Vége, az elejének