5. fejezet

20 percnyi kocsikázás után érkeztünk meg az irodába. Teljes nyugalommal megállapíthatom, hogy Henry is érdekes rendszer szerint kategorizálja az iratait. Az íróasztal nem látszott ki a papírtenger alól. Viszont az irattartó üresen tátongott.
- És hol van az, ami nekünk kell? – itt fogok megőszülni, mire megtalálja ebben a kupiban. Én se vagyok rendpárti, de ez még nekem is sokk. Így két „k”- val.
- Itt. – húzott elő az egyik kupacból egy dossziét. Hű, Houdini ha ezt látná, elsárgulna az irigységtől. Az asztallal szemben lévő egyetlen szabad széken foglaltam helyet. Mire végigolvastam az azonosítatlan halott nőről szóló papírokat, majdnem biztos voltam, hogy az a mocsok elkapta Amandát is.
- Látnom kell a hullát. – néztem föl. Henry valamit a számítógéppel ügyködött.
- Várj egy pillanatot. – mondta – Találtál valami érdekeset?
- A nőt Amanda Pierconnek hívták. Ismertem. A barátnőm volt. Nagy valószínűséggel engem hívott fel utoljára. Olyan volt, mint Rabe meg én. Kanadában lakott, a címét nem tudom pontosan. Szülei meghaltak, testvére nincs. Férjnél volt, de elvált, gyerek nincs. – daráltam száraz hangon. Legszívesebben sírtam volna. Francba Amanda, miért nem tudtál elmenekülni. Beletúrtam a hajamba és addig húztam, amíg már fájt.
- Kyra. – odatérdelt mellém és megsimogatta az arcom.
- Mindjárt jobban leszek. – a térdemre hajtottam a fejem. Lélegezz, nyugalom. Nincs idő hisztire. Most nincs.
- Hazaviszlek. – mondta Henry.
- Nem, látnom kell a… hullát. – nem gondolhatok rá Amandaként. Nem és kész.
- Biztos ezt akarod?
- Abszolút nem akarom, de muszáj. Meg kell vizsgálnom, a boncolást miért nem végezték még el? – összeszedtem magam. Hurrá. Képes voltam logikusan gondolkodni.
- Mert nem volt rá idejük. Hiába sürgetem őket, nincs elég patológusuk.
- Nem fogom felnyitni, csak, veszek pár mintát, van egy ismerősöm, akinek elküldhetem.
- Rendben. Menjünk. – bólintott – Várj, ennek még hasznát veheted. – nyújtott oda egy kártyát.
- Mi ez? – kérdeztem.
- Most már hivatalosan is a civil szakértőm vagy. – válaszolta. Ez tetszik.
- Tehát bárhova hivatalosan bemehetek?
- Nem mindenhova, de a legtöbb helyre igen.
- Köszönöm.

A városi hullaházba egész hamar átértünk. Éjjel háromkor kevesen rohangásznak az utcán. A portás az igazak álmát aludta a fülkében, ugyanúgy, mint az ügyeletes kórboncnok is az irodájában. Oltári mázlink van, hiszen egyszerűen csak besétálunk.
- Látod, ezért nem végeznek el semmit időre. – bosszankodott Henry.
- Most az egyszer örüljünk a trehányságuknak. Így egy szó nélkül be tudunk jutni. – mondtam. Odalent a pincében hűvösebb volt az idő. Majdnem a legutolsó kamrában találtuk meg Amandát. Egész eddig reménykedtem benne, hogy nem ő lesz. Áttettem a testet az egyik boncasztalhoz. Üzembe helyeztem egy endoszkópot. Bekapcsoltam monitort, majd ledugtam a hajlékony csövet, aminek egy csipesz és egy mini kamera van a végén, a halott torkán. Ugyanilyen műszert használok a múzeumban is a múmiák vizsgálatához. Fél szemmel a monitort néztem. Nem volt szép látvány, a torka csupa vér, lejjebb haladva is csak vért és elroncsolódott szövetet láttam.
- Nyelőcsővérzésben halt meg. Bár szinte mindenhol vérzett. A szeménél, a fülénél, de ez volt, a legsúlyosabb. – magyaráztam. Vettem mintát a nyelőcső faláról, majd később a gyomorból is. Már eszembe se jutott Amanda, a rutin vezetett. Kívülről is átvizsgáltam a testet, és bezacskóztam még pár dolgot. Lassan visszahúztam az endoszkópot.
- Kész is vagyok. – fordultam Henryhez. Csórikám az egyik asztal szélénél kornyadozott. Elismerem tényleg nem a leggusztusosabb egy halott gyomrában kurkászni. Visszaraktam a nőt a hűtőkamrába. Remélem Amanda, hamar visszaszületsz erre a világra és találkozunk. Kezet mostam és letöröltem az ujjlenyomataim.
- Mehetünk. Amm… amúgy jól vagy? – hogy kérdezzem meg tőle szépen, hogy ugye nem fogod lerókázni a cipőd? Föl-le liftezett az ádámcsutkája akkorákat nyelt.
- Persze, csak ez kicsit…
- Morbid volt? – segítettem ki.
- Igen. Nem azért mert… csak.
- Értem mire gondolsz. Amanda a barátnőm volt, de ez a test már nem ő. És a te munkád se tisztább. – mondtam.
- Igaz, de ilyet még nem láttam. – hála égnek már kezdett emberi színe lenni, bár még mindig a meszelt fal kategóriában volt.
Kifele éppen olyan sima utunk volt, mint befelé. Milyen árat fizetünk mi még ezért a szerencséért? Ugyan már nem kell ilyen pesszimistának lenni. Eddig minden simán ment, nyugtattam magamat.
- Henry?
- Tes… - ahogy felém fordult, lábujjhegyre álltam és adtam neki egy ovis-puszit. Ez az, amikor az óvodás kisgyerekek összeszorítják a szájukat fél percre, majd hangos cuppanással fejezik be a műveletet, és azt mondják, hogy csókolóznak. Na valami hasonlót kapott tőlem Henry is. Csak kevésbé nyálasat.
- Ez mi volt? – kérdezte meglepetten. Elmagyaráztam neki.
- És miért kaptam?
- Mert segítesz. – ilyen hülye kérdést, mert csak. Ennyi nem elég?
- Lehet repetát kérni? – Lehetett.

Már éppen tovább léptünk volna az iskolásszint felé, mikor csörögni kezdett a telefonom. Semmi jó nem származik abból, ha valaki hajnalban telefonál. Ráadásul ismeretlen szám hívott.
- Igen? – szóltam bele.
- Kyra? Logan vagyok. Baj van. – kezdte.
- Mi történt?
- Rabe…
- Mi van vele? Logan, gyerünk, nyögd már ki! – félelem kúszott föl a torkomon.
- Kórházban van. Visszajöttem hozzá és vérzett, mindene. Él. – elakadt a hangja. Erősen szorítottam a telefont, nehogy elejtsem. Megmérgezték. Őt is. Megkérdeztem a kórház címét. Remegtem. Elmondtam Henrynek mi történt.
- Odaviszlek. – karon fogott és beültetett a kocsiba. Az úton többé-kevésbé megnyugodtam. Legalábbis a pánik nagy része elmúlt. Maradt az aggódás.

Logan se volt jobb passzban, mint én.
- Mi történt vele?
-Nem tudom. Haza vittem Mariat, és amikor visszaértem, ő már eszméletlen volt. Vérzett a szeme, az orra, és, ahogy láttam, korábban vért hányt. – igen, megmérgezték. Most már biztos. Átöleltem Logant.
- Meggyógyul. Hála neked, hogy visszamentél. – ki lehetett? Ki? Melyik szemétláda?
- Mellette kellett volna maradnom. Akkor gyorsabban kerül kórházba. – nincs rosszabb az önvádnál.
- Így is gyorsan került. Rendbe jön.
- Valaki megmérgezte az este, ahogy a többi áldozatot is. – Henryben megszólalt a nyomozó. – Elmosták már a poharakat, tányérokat, amiket az estélyen használtak?
- Nem. Ahogy láttam minden érintetlenül az asztalokon volt.
- Fogom a csapatom, és begyűjtjük őket. Megtaláljuk, aki megmérgezte, ne aggódj!

- Köszönöm. – azzal Henry el is ment, a mobil már a fülén lógott.
- Elkapják azt a szemetet. Ott kellett lennie az este. Láttad kikkel beszélgetett? – kérdeztem. Túl sok vendég jutott eszembe.
- Sok emberrel. Nem láttam mindet. Engem is lefoglaltak. Mellette kellett volna lennem az este, és akkor nem történik ez. – ez hülyeség.
- Hé! Nem a te hibád!
- Nem halhat meg, Kyra! – kétségbeesett volt a hangja.
- Nem fog meghalni. Szereted őt, ugye? – én is jókor kérdezem, de kibukott belőlem a kérdés.
- Azt hiszem, már akkor beleszerettem, amikor megláttam.
- Jobb lenne, ha ezt neki is elmondanád. Ne várjátok meg, amíg megint kórházba jut egyikőtök! – kész vészmadár vagyok. Colin jött oda hozzánk és biztosított róla minket, hogy Rabe túléli a merényletet. Logant beküldtem a barátnőmhöz, úgy döntöttem én csatlakozom a helyszínelőkhöz.

Mire visszaértem a házba már javában folyt a munka.
- Azt hittem ott maradsz. – Henry azon nyomban odajött hozzám, ahogy beléptem az ajtón. Még a vadonatúj kártyám is kitűzte az ingemre.
- Segítek, nyomrögzítésben profi vagyok.
- Azt meghiszem. – a következő órák azzal teltek, hogy a létező összes poharat, tányért, evőeszközt begyűjtöttük és elküldtük a laborba. Ahonnan visszajeleztek, hogy ne is álmodjunk arról, hogy ők ezt mind kielemzik nekünk. Ez már korán reggel volt, eddigre mindenki lelécelt, csak ketten maradtunk. Henry éppen a laborosokkal ordibált. Végül fáradtan vágta a sarokba a telefont.
- Azt mondták, csináljuk meg magunk.
- Nyugi, kettőnknek kicsit tovább tart, de kész leszünk.
- Tudsz ujjlenyomatot venni? – kérdezte elkeseredetten.
- Mindjárt megtanulom. – ezen elnevette magát. Felhívtam Logant, megkérdeztem, hogy van Rabe, lecsesztem, hogy miért nem aludt kicsit és közöltem, hogy hova megyünk. A nap hátralévő részét a laborban töltöttük.

Délutánra megvolt az összes ujjlenyomat. Az azonosítást már a számítógépnek kell megcsinálni. Mikor az utolsó poharat is eltettük, lerogytunk egy-egy székbe. Ha én is úgy néztem ki, mint Henry, akkor gyönyörűek lehetünk. Újabb telefon, Rabe fölébredt és hazamehetett. Logan úszott az örömben, itt valami más is van az hétszentség. De az is, hogy én neki nem állok faggatózni. Ágy után sír minden porcikám. Megosztottam a szerzett információkat Henryvel is.
- Szarul nézel ki. – ezt csak úgy grátisz mondtam.
- Te meg üde és friss vagy. – vágta rá morcosan. Karikás pandaszemekkel nézett rám.
- Olyanok vagyunk, mint két zombi. – állapítottam meg.
- Kávé kell.
- Frászt! Alvás, az kell. Otthon nem tudod lefuttatni a programot?
- De. Miért? – nagyon nem fogott már szegénynek az agya. Föltápászkodtam, és kézen fogtam.
- Hazaviszlek és lefekszünk. – közöltem. Kistányérnyi szemekkel nézett rám.
- Aludni, te marha. – mondtam mielőtt megszólalt volna. – Nem kóválygok vissza Rabehez. Messze van. – meg Logan is ott van, és nem akarok rájuk nyitni. Jó-jó most jött haza a kórházból, de sose lehet tudni. Mindenkire másképp hatnak a halál közeli élmények. Vagy ne magamból induljak ki?
- Rendben, de te vezetsz.
- Oké.

Tipikus agglegénylakásba érkeztünk. Bár itt nem volt akkora kupleráj, mint az irodában. Mintha érdekelt volna. Bekapcsoltuk a gépet és elindítottuk a kereső programot.
- Tied a fürdő. – mondta nagyvonalúan Henry. Megráztam a fejem és meglengettem a mobilom, jelezve még telefonálnom kell. Bólintott majd elment. Elintéztem a hullaházból szerzett bizonyítékok sorsát. Kedves ismerősöm, Angel ezer örömmel megvizsgálja őket. Éljen! Elszédelegtem a fürdőszoba irányába. Közben kiszolgáltam magam egy pólóval. Isteni volt a melegvíz. Nagyon körül se néztem a lakásban. Majd legközelebb. Mire betámolyogtam a hálóba, Henry már aludt. Most legyek udvarias és költözzek ki az egyik fotelba? Vagy a kanapéra? Frászt! Nemes egyszerűséggel arrébbtoltam Henryt. Föl se ébredt csak morgott valamit és megfordult. Én pedig bezuhantam mellé az ágyba. Magunkra rántottam a takarót és álomba zuhantam.