1. fejezet

Napokból lassan két hét állt össze. Memóriám még mindig sztrájkol, így nem marad más választásom, mint újra felfedezni saját magamat. Kay elvitt egy dokihoz is, a nő megerősített abban, hogy retrográd amnéziám van. Ez annyi tesz, hogy a beteg a trauma előtti dolgokra nem emlékezik. Kértem az orvost mondjon valami olyat, amire nem jöttem rá magamtól, de csak a vállát vonogatta, majd otthagyott a kezelőben. Átment a szomszéd helyiségbe, ahol nekiállt Kayjal veszekedni. Sokat nem hallottam a fojtott sziszegésből, csak annyit, hogy még bajt hozhatok a fejükre. Azt már nem tudtam meg, miért, mert Kay rászólt a nőre.
 Ezzel ki is merült a kezelésem, többet ne mentünk vissza rendelőbe. Maradt a világháló csodája és a kreativitásom, hogy kitaláljam hogyan tovább. Az orvosi halandzsával sokra nem megyek, mindegyik csak a kezét tördeli, hogy mit lehetne tenni. Jobb híján kísérleteztem magammal. Meditációs gyorstalpaló és mehetett is a „keressük meg magunkat” program. Eredmény: ködös, érthetetlen, álmok. Néha a rém kategóriában. Elkezdtem összeírni az álmok jellemzőit. Ez se töltött meg egy füzetet. A legmarkánsabb jel, vagy mi a villám volt. Ezt követte pár homályos emberalak. Bárhogy igyekeztem koncentrálni a képek nem tisztultak, és a villám rendre kettévágta az éjszakáimat. Jellemzően fejfájással ébredtem, de ez nem zavart nagyon. Kay sokat segített, végighallgatta az álmaimat, az ötleteimet, eljött velem múzeumba, kiállításra, étterembe, hátha bevillan valami. Újabb és újabb kérdéseket talált ki/tett föl, amik esetleg segíthetnek.
Viszont egy idő után kezdtek furcsa dolgai lenni. Előbb órákra, majd később napokra el-eltünedezett. Előtte ugyan mindig szólt, és hozzávetőlegesen meg is mondta meddig lesz távol. Mikor már kezdtem unni hisztiző agyamat, egyre jobban érdekelt, hova is lesz Kay. Egyszer csak úgy mellékesen megkérdeztem, és csak annyit válaszolt, hogy dolgozik. Kinek, mit, azt nem kötötte az orromra. Szemmel láthatóan idegesítette ez a témakör, úgyhogy többet nem hoztam fel. Elvégre örüljek, hogy van hol aludnom. A tv-ben a nagyobb nemzetközi csatornákat lehetett csak fogni, vagy egy tucatnyi eltűntekről szóló műsort végignéztem, de egyikben se láttam a fényképem. Egy idő után már nem is foglalkoztam velük. Ráálltam a villám-témára.
Most is a faház erkélyén álltam és vártam a vihart. Tudtam, hogy esni fog, egyrészt mert eső errefelé olyan pontos, mint a hathúszas, másrészt éreztem az illatát. Kay megint eltűnt valahová, holnap, vagy holnapután jön. Kivertem a fejemből kékszemű házigazdám, és a viharra koncentráltam. Nem kellett sokat várni hatalmas, majdnem fekete felhők jelentek meg az égen. Feltámad a szél is, a pálmafák ide-oda hajladoztak. Majd elkezdett esni is, először csak pár csepp, aztán rázendített. Lerohantam a lépcsőn, ki az udvarra. Álltam a langyos esőben, másodpercek alatt átázott a ruhám. Az első villámot valahol a távolban láttam. Hülyeség, de úgy éreztem, hogy magamhoz tudom csalogatni. Behunytam a szemem, és nevetve széttártam a karjaimat.
- Gyere szépségem, tegnap is veled álmodtam. – elképzeltem a forró elektromosságot, ahogy a villám átcikázik a testemen. Olyan valóságos volt, hogy szinte éreztem, a becsapódó istennyilát. Egy tizedmásodperc múlva pedig valami a földre sodort. Kinyitottam a szemem és még éppen láttam, hogy a villám a földbe csapódott, oda ahol az előbb álltam. Az éles csattanás szinte megsüketített. Mellettem a földön Kay térdelt. Rém pipásnak nézett ki. Fölrángatott, irgalmatlanul megrázott, és a képembe üvöltött.
- Mi a fenét művelsz, te eszetlen tyúk?!!
- Semmit, álltam az esőben, te vadbarom! – ordítottam vissza. Körülöttünk tomboltak az elemek. Kay berángatott a házba, ahol folytattuk az emelt hangú eszmecserét.
- Meg is hallhattál volna! Hogy képzelted?!! Odaállsz a villám alá?
- Állt a ragya!! Messze volt!
- Neked az a kráter messze van? – mutatott ki az ablakon. Kipillantottam, teljesen biztos voltam benne, hogy mindketten túlreagáltuk a dolgot, és nem is az történt, amit hittünk. Hát tévedtem. Pontosan az történt, ami. Majdnem agyoncsapott a villám.
- A francba! – kifutott a lábamból az erő. Lerogytam a kanapéra.
- Hogy voltál erre képes? – kérdezte Kay gyengédebben.
- Mire?
- Miért akartad magad megölni? És egyáltalán honnan tudtad, hova fog becsapódni a villám?
- Nem akartam… én nem… csak ott álltam, és… hülyeség, egy hülye véletlen egybeesés.
- Mi? Ha nem tudtad, miért oda álltál?
- Kiálltam az esőre, elképzeltem milyen mikor megcsap a villám. Aztán már ott voltál, és elrántottál. Ennyi történt, semmi több. Nem kell belelátni semmi rendkívülit.
- Nem, talán tényleg nem. – Kay úgy nézett rám, mint egy csodabogárra. Majd megváltozott a tekintete, és bennem tudatosult, hogy átázott rövidnadrágom és pólóm tökéletesen rám tapad. A kezek, amik eddig a vállamat szorongatták, lejjebb csúsztak a derekamra. Láttam a kék szemekben a ki nem mondott kérdést. Válaszként átkaroltam a nyakát, és magamhoz húztam. A borostája csiklandozott, miközben megcsókoltam. Finom, trópusi íze volt, egy pillanattal később már a lábammal átkulcsoltam a derekát. Mákomra erős pasit fogtam ki, könnyedén megtartott. Áthúztam a fejemen a pólót, Kay pedig a melleim közé fúrta a fejét. Libabőrös lettem tőle.
- Fázol? – kérdezte rekedt hangon.
- Nem. Mi lenne, ha elmennénk fürödni? – súgtam a fülébe. Amíg Kay felvitt a lépcsőn, én meg szabadítottam az ingjétől. Több régi heget is találtam rajta, de nem kérdeztem semmit. A nyakában láncot, amin két kulcs volt óvatosan lekapcsoltam róla és a mosdókagyló párkányára tettem. A zuhany alatt ledobáltuk a maradék ruháinkat is. Nem kellett sok idő, hogy megállapítsam, ha az agyam nem is szuperál a legjobban, a testem annál inkább. Legalább annak nincs memória vesztése.

Pár órával később, még az ágyban heverésztünk. Előttem egy tálcányi pizza. Kay, mint valami elégedett kandúr mellettem. Tetszett a felállás.
- Hogyhogy ma visszaértél? – kérdeztem, közben vettem magamnak egy szeletet.
- A vihar miatt.
- Egyszer elárulod, mit csinálsz?
- Talán. Bár nem hiszem, hogy tetszene.
- Egy hullaházban találkoztunk először, nem hiszem, hogy olyan gyönge gyomrom. – ezen csak nevetett.
- Igaz, de akkor is. Benne van a munkaköri kötelességemben, hogy be kell fogni a szám. De szeretnék munkahelyet váltani. – ennél többet soha nem húztam ki belőle még.
- Értem. Kérsz? – mutattam a kajára.
- Egy gyönyörű és meztelen nő pizzával. Melyik férfi ne csorgatná a nyálát érte?
- Egy igen is elég lett volna. – szedtem neki is.
- Kedvesem, neked bármit.
- Szinte mindent. Válaszokat nem kapok.
- Már így is veszélyes, hogy itt vagy. Hát ha még tudnád is… - komoran elhallgatott
- Oké, értem, maradjak a saját életemnél. Vettem. – hogy oldjam a feszültséget, vidáman beleharaptam a pizzába, és teljesen másról kezdtem beszélni. Közben ezerrel járt az agyam és az információ morzsákon rágódott. Gyanítom, valami itt nagyon nem klappol ezzel a pacákkal. Egyelőre azonban nem vájkálunk az ügyben. Még a végén megszívjuk.
- Tényleg magadhoz hívtad a villámot? – tért vissza hirtelen a veszekedés témájára Kay.
- Ugyan ne marhulj, csak nem hiszed el!
- Pedig úgy látszott.
- Marhaság. – legyintettem. Ugyan ki tud ilyet? Dilis ez a pasi.
- Majd meglátjuk. Azért én utánakérdezek valakinél.
- Azt hiszed én valami villámcsapott hősnéni vagyok? – nevettem.
- Van ilyen.
- Ja a mesében.
- Nem csak ott.
- Tudom, múltkor néztem a tv-t. Valami elvadult műsor volt, vámpírok, villámcsapott emberek. Emlegettek valami Montanát, meg egy másik csajt… csórinak elég hülye neve volt. Majdnem olyan, mint a kyrie eleison. – meséltem, a minapi élményemet.
- Tényleg. És az mit jelent?
- Uram irgalmazz. Érdekes egy nő lehet, akinek ilyen nevet adtak a szülei. – nevettem.
A beszélgetést telefoncsörgés zavarta meg. Mivel nekem nincs mobilom, kizárásos alapon csak Kayt kereshetik. Tegyük hozzá nem is tudtam, hogy van telefon, meg térerő a házban. Érdekes. Láttam a pasin, a lebuktam arckifejezést. Mosolyogva intettem.
- Vedd csak fel. Én addig hozok inni valamit. – nyugodtan, teljes érdektelenséget sugárzó arccal mentem ki a szobából. Kényelmesen sétáltam le a lépcsőn, éreztem Kay ellenőrző pillantását a hátamon. Hallottam, egy sóhaj kíséretében becsukja maga mögött az ajtót. Lenyargaltam a konyhába az alibi innivalóért, majd vissza a hálóhoz. Olyan csöndesen lopakodtam, ahogy tudtam. Meglehetősen sikeres voltam, mert egyetlen lépcsőfok s nyikordult meg. Így is csak a beszélgetés végét csíptem el a kulcslyukon keresztül.
- Rendben, de a távolság és a határidő miatt felárat kérek… - ez volt Kay. Majd csend, gondolom válaszoltak a vonal túlsó végén.
- Tökéletes. Öröm önnel üzletelni. – ennél a résznél már slisszoltam is elfele. A lépcső közepén, visszafordultam és angyali mosollyal lépkedtem felfele.
- Na? Jó hír? – kérdeztem.
- Fogjuk rá. Munka. Hogy állsz a szerencsejátékokkal?
- Honnan tudjam?!
- Akkor derítsük ki. Hajnalban indulunk Las Vegasba.