1. fejezet

Mi a fészkes fenéért van a fejemen egy lepedő?! Ez volt az első gondolatom, mikor magamhoz tértem. Aligha lehetek a túlvilágon, mert akkor nem volnál ilyen szarul, bár a vakító fehérség stimmelt. Mikor megmozdítottam a fejem, majdnem elhánytam magam a fájdalomtól. Pár percnyi, vagy órányi várakozás után esetlenül ugyan, de sikerült a földre söpörni a lepedőt. Ruha nuku, meztelen vagyok. Király. A fejem fölött egy bazi nagy lámpa égett. Hol a búsban vagyok? Akármin is fekszek, rohadt hideg. Tehát ez aligha ágy. Kórház se lehet, mert se infúzió, se csipogó gépek. Mi van itt?? Túl lassú az agyam. Küzdöttem a fájdalom és az ájulás ellen. Egy idő után, úgy ahogy képes voltam a karjaimat mozgatni. Óvatosan az oldalamra fordultam. A nyakamba és a hátamba belenyilalló fájdalomtól öklendezni kezdtem. Rég nem ehettem, mert semmi nem jött ki belőlem. Ahogy átvonult rajtam a rosszullét, elkezdtem feltérképezni a környezetemet. Egy gránit pulton hevergéltem, mellettem egy rozsdamentes acél asztalka, rajta különböző inkvizíciós eszközök. Kicsit távolabb, a falban acélajtók. Boncterem… villant be a szó. Kezdett feltisztulni az agyam az adrenalin lökettől, amit kapott. Vagy hullaházban, vagy egy kórház alagsorában vagyok. Visszagördültem a hátamra. Mi történt velem? Marha jó kérdés… Próbáltam erőltetni az agyam, de semmi. Homály. Szürke köd.
Zajt hallottam kintről. Pár másodperc múlva egy fickó rontott be a terembe. Gyorsan becsukta az ajtót, majd nekidőlt. Ekkor látott meg engem. Kifutott az arcából a vér és csak hápogni tudott. Most vagy alapból ilyen rusnya vagyok, vagy úgy nézek ki, mint ahogy érzem magam. Vagy azt hiszi, valami ücsörgő hulla vagyok.
- Mi a… Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte végül.
- Semmit. – alig volt hangom, csak valami rekedt suttogás jött ki a torkomból.
- Te hulla vagy?
- Esetleg élőhalott. Hát te? – igyekeztem fókuszálni,  olyan 180 cm, lebarnult, izmos, kék szem, sötétbarna haj jellemezte a pasit.
- Bonyolult az, cicám. – csóválta a fejét. Kellemes akcentusa volt.
- Üldöznek? Ki akarnak nyírni? – tippelgettem. Úgy nézett rám, mintha valami jósnő lennék.
- Oké… hogy kerülsz ide, ha nem vagy halott?
- Fogalmam sincs. – most én ráztam a fejem, pontosabban ráztam volna, ha a mozdulattól nem szédülök le a boncasztalról. Így se kötöttem ki a padlón, mert a férfi elkapott.
- Hohóó, lassan… - körém csavarta a leejtett lepedőt. – Tessék, jobb, ha nem mozogsz sokat.
- Kössz, a tippet. – morcoskodtam, de nem toltam el a karját.
- Élőket nem szoktak ide bezárni, akkor te mit…
- Nem tudom, fogalmam sincs. – vonogattam a vállam.
- Hogy hívnak? – kérdezte.
- A nevem…A nevem… - itt megakadtam. Éreztem, hogy kiszalad az a kevés vér is belőlem, ami még megmaradt. Nem tudtam a nevem…
- Fogalmam sincs. – pillantottam fel a pasira. Közben pedig őrült tempóban kezdtem gyötörni az agyam, hogy valami eszembe jusson magamról. De semmi, csak a nagy büdös köd… Se egy név, se egy arc, se egy hang…semmi!! A rémületem kiülhetett az arcomra, mert a fickó magához ölelt és a hátamat simogatta.
- Nyugi, ez biztos csak átmeneti.
- Azzal nem vagyok kisegítve… - a térdemre hajtottam a fejem. Relax, gondolkodj kislány… de megint keresztülhúzták a tervem. Odakintről hangokat hallottunk. A pasi egyszer csak felrántott és vonszolni kezdett az ajtó felé.
- Hééé, héé!! Hova cincálsz?!
- Hosszú sztori, cicám.. Gyere menjünk. – kilesett az ajtón.
- És én ugyan miért? Azt se tudom ki vagy?! – sziszegtem.
- Mert nincs hova menned, mondjuk azért. Kay Chaste vagyok. Jelenleg egyetlen ismerősöd.
- Ott a pont. – ismertem el. Most mit cicózzak? Nem volt rám kötve névkártya, és nem úgy láttam, hogy bárki is hiányolna. Hát akkor meg?
- Nem tűnsz egy szívbajos nőnek. – közölte elismerően.
- Kik akarnak kinyírni? – térjünk a tárgyra, nem?
- Jó kérdés, ezt meg én nem tudom. Sokan vannak. – vigyorgott a fickó. – Azt tudod, melyik városban vagyunk? – kis gondolkodás után rávágtam.
- Milkalila segédfogalmam sincs. – ezt végigjátszottuk az évvel, hónappal, a szemem színével. Semmi. A folyosón haladva a lábaim egyszer feladták a szolgálatot és Kaynak vinnie kellett. A hullaháznak a hátsó ajtaján szöktünk ki. A parkolóban egy batár nagy fekte kocsi felé vettük az irányt.
- Ez egy… - nézett rám óvatosan Kay.
- Autó, kocsi, jármű… Amnéziás vagyok, nem hülye!
- Oké, nyugi, cicám.
- Ne cicámozz!
- Mégis hogy szólítsalak?
- A francba!
- Maradjunk valami kedvesebbnél.
- Jogos. – röpke eszmefuttatásunk alatt beköltöztetett a kocsi anyósülésére.
- Szerzünk neked ruhát, aztán irány a reptér.
- Hahó, irataim sincsenek. – integettem.
- Azokra nem is lesz szükséged. – vigyorgott kajánul, ami meg kel állapítanom, nagyon jól állt neki.

Nem telt el két óra és már egy kicsi magángép fedélzetén illegálisan elhagytuk New Land légterét. Kay vezetett én a másodpilótának szánt helyen ücsörögtem, új farmerben, piros felsőben, szandálban. Egy táskában még több cucc lapult. Ölemben egy zacskó benne sült krumpli és hamburger. Csipegettem a kajából, szerintem ezt nem kedvelem. De azért igyekeztem legyűrni valamennyit. Kísérőnek Kay hozott egy üveg kólát. Talán a hullaházból frissen szabadult embernek nem ez a legmegfelelőbb táplálék. Miközben az evéssel próbálkoztam, a pasi folyamatosan kérdezgetett.
- Oké, tehát eddig semmi. Jól beverted a fejed. – kifejezetten jó kedvű volt.
- Te élvezed, hogy rajtam játszod a Serlock Holmest? Csak közlöm, hogy lelőttek. Mikor öltöztem a nyakamon meg a derekamon találtam egy-egy sebet. Egész jól begyógyultak.
- Érdekes, az ilyenek nem gyógyulnak egykönnyen. Szóval csoda, hogy élsz.
- Gondolom. – vállat vontam.
- Nem először kerülhetsz ilyen helyzetbe. – mélázott.
- Merthogy? – nehezen ugyan, de fogyott a krumpli. A gyomrom se háborgott már annyira a kaja ellen.
- Gondold csak végig, még ha amnéziás is vagy, jobban ki kéne akadnod, azon a tényen, hogy valaki lelőtt.
- Kifejezetten nyugis természet lehetek. Sőt majdhogynem sztoikus.
- Egy diplomád biztos, hogy van. Na haladunk, már csak a konkrét adatok hiányoznak.
- Mi a fene vagy te? Nyomozó? – ne csak ő szekáljon.
- Neem, csak szeretem a rejtvényeket. És te, drágám a legnagyobb kérdőjel vagy, amit valaha is láttam. – úgy vigyorgott, mint valami jóllakott napközis. Végignéztem magamon, és nem mondhatnám, hogy olyan mértes lennék. Azért letettem a hambit és csúnyán néztem Kayra.
- Cseszd meg, elvetted az étvágyam. – morogtam. Erre felnevetett.
- Ugyan kedvesem! Gyönyörű vagy.
- Aha, mint egy kriptaszökevény. Ráadásul még te is kiröhögsz.
- Is?
- Is…Csak tudnám kiket takar az a rohadt „is”!! – kezdtem felhúzni az agyam. – Hova megyünk? Gondolom, a miértet hiába is kérdezem. – tereltem másfelé a témát.
- Kubába megyünk, Baracoaba pontosabban. Tetszeni fog, pálmafák, napsütés, tenger. Van egy házam ott elleszünk.
- És ráérős időnkben kitaláljuk ki vagyok?
- Pontosan. – bólogatott. – Ha nem vagy fáradt még kérdezgetlek, hátha bevillan valami.
- Oké. És köszi, hogy kihoztál a hullaházból. Meg a többit is előre.
- Nincs mit. Úgy is unalmas milliókat elkölteni egyedül. – a kék szemek vidáman csillogtak. Nekem meg összerándul a gyomrom az ilyen nézéstől. Lehet szeretem a vigyorgós pasikat?

A következő óra azzal telt, hogy Kay különböző kérdésekkel bombázott. Mivel az életemhez köthető dolgokról semmire emlékeztem, ezért áttért egy másik módszerre. Különböző tudományágakból, és hétköznapi dolgokról kérdezett. Így rájöttünk, hogy írni, olvasni, számolni tudok, bár ez utóbbiban nem lehettem nagy ász. Tehát a műszaki és matematikai dolgokat alapból kihagytuk. Az egész szitunak olyan kvízműsor jellege volt.
- Bírod még?
- Egy kicsit.
- Egy kérdés.
- Lökjed.
- Történelem…. Mi is legyen…Hány dombra épült Róma?
- Hétre, a mons Capitolinus, Palatinus, Aventinus, Caelius, Esquilinus és a collis Viminalis meg a Quirinalis. – gondolkodnom se kellet a válaszon.
- Hoppá! – Kaynak is leesett az álla. – Tehát a törivel kezdhetünk majd valamit. De azt majd holnap. Pihenj kicsit kedvesem. Lassan odaérünk. – veregette meg a térdemet.
- Meddig maradunk Baracoaban?
- Még nem tudom. – arra már rájöttem, hogy Kayra nem jellemző a szűkszavúság.
- Megint olyat akartam tudni, amit nem kéne?
- Sajnálom cicám.
- Semmi vész. –legyintettem nagylelkűen. Biztonságban éreztem magam Kay mellett. Jelenlegi helyzetemben többet nem akarhatok, ugyebár. Aztán majd meglátjuk mi lesz. Elvégre valakinek csak föltűnt, hogy elvesztem. Vagy nem?