1. fejezet

Már vagy egy hónap eltelt mióta felrobbant az irodaház, azóta se, híre se hamva a főköcsögnek. Mondhatjuk, hogy ez jó, pedig csak a probléma megoldásának elodázása. Ráadásul egy deka nyom annyit se találtunk a szervezetről, aminek tagjai a skalpunkra vadásznak. De legalább egy hónapig tényleg úgy éreztem, hogy szabadságon vagyok.
A mai délelőttöt a nagykövetségen töltöttem, tolmács funkcióban. Egy nagyobb diplomáciai bagázs jött és kevés volt a fordító, így egy ismerősöm megkért, hogy segítsem ki őket. Mivel ráértem, igent mondtam. Eléggé lefárasztottak, de nem volt vészes. Kora délutánra végeztem is. Már hazafelé baktattam mikor az utca túloldalon egy ismerős alakot pillantottam meg. Roger, a fiatal ajtónálló. Odaintegettem neki, ő pedig elindult felém, így hát bevártam. Hat méterről is tisztán láttam, ahogy vigyorog. Komolyan, ha nem lenne füle, körbeérné a fejét a szája.
- Hello!
- Hali, mi hír? – kíváncsi vagyok megkapta-e az állást.
- Most voltam a tibeti nagykövetségen elintézni a vízumokat. Augusztus végén indulunk a proffal. – ennek nagyon örültem. Egyrészt Karl profnak, túl a hatvanon nem ártott egy erős asszisztens, másrészt, mert tudtam milyen nehéz munkát találni egy kezdő régésznek. Így mindenki jól járt.
- Szívből gratulálok!
- Neked köszönhetem. – úgy nézett rám, mint valami jó tündérre.
- Csak segítettem megadni a kezdőlökést, a munkát te szerezted meg. – ráztam meg a fejem. Egy darabig még beszélgettünk, adtam pár tanácsot a profhoz és az utazáshoz. El kell ismernem Rogernek nem csak a teste izmos, hanem az agya is.

A szakmai csevelytől felfrissülve mentem tovább, mikor Rabe telefonált. Sürgősen Logan lakására kell menni nekem is, mert a két srácra a halál, az apokalipszis feni a piszkos fogát egy ötéves unokahúg képében.
- Mi van??? Egy volt és egy jelenlegi zsaru képtelen leszerelni egy óvodást? Ne etess, hogy ennyire bénák! Hogy élték túl a drogbárók, tolvajok, gyilkosok tömkelegét? – csodálkoztam. – Jó, megyek. – sóhajtottam. Tempóztam Loganhez.
Egyszerre értünk oda Rabebel.
- Na mentsük meg a bátor férfiakat. – mondtam.
Mikor benyitottunk egy elsuhanó alakot láttam, meg azt, ahogy Henry eltaknyolt, mint a gyalogbéka. A kislány tüneményes volt, mint az ilyen korú gyerekek általában.
- Szijasztok! – nevetett ránk. Rabe fölkapta a kiscsajt.
- Szia nagylány. Már két fiú is fut utánad. Nagyon népszerű vagy. – mondta neki.
- Henly és Lojan báci viccesek.Te ki vagy? – ezt már tőlem kérdezte.
- Kyra. Örülök, hogy megismerhetlek. – válaszoltam, jutalmul kaptam egy puszit.
- Hála az égnek, hogy itt vagytok. – jött oda Logan, mi voltunk a felmentő sereg. Hát igen, tipikusan az a páncélos valkűrök vagyunk. Bár én személy szerint nem díjazom a beépített fémmelltartót. Hogy néz ki, beteszem a rucit a szekrényben és megáll magától. Na azt már ne.
Logan összekanalazta Henryt a földről.
- Nagyot esett nyomozó? – kíváncsiskodtam.
- Áh, nem! Csak a játék kedvéért estem el, hogy nevethessünk. – ha ő mondja.
A délután maradékára magunkra vállaltuk a kiscsajt, a pasik, hű de bátrak áttették a székhelyük a konyhába, kaja készítés címén. Sikeresen kiakasztottam Rabet, mivel lenéniztem. Kimnek nagyon tetszett.
Ennyi mesét az életben nem olvastunk, mint ma. Végül már különböző kitalált történetekkel szórakoztattuk. Meg kell állapítanom, hogy nagyon fantáziadúsak vagyunk.
Vacsi után Rabe és Logan hazavitte a kiscsajt. Magamra vállaltam a mosogatást, Henry pedig, mint lelki támasz velem maradt. Kényelmesen elhelyezkedett és figyelte mit szórakozok a csetressel.
- Segítsek? – kérdezte, mikor látta, hogy nagyon szenvedek. Igaz addigra majdnem kész voltam. Fölmerült az ötlet bennem, hogy hozzávágok egy tányért.
- Kösz, nem mindjárt végzek. – piros pontot nekem a kultúrált válaszért!
- Nagyon jól bántatok a kislánnyal. – hízelgett.
- Miért teszed itt a szépet? – gyanús ez az ürge.
- Csak az igazat mondom.
- Na! Ne nézzél madárnak! – a szemöldököm a homlokomig szaladt. Erre kinevetett.
- Pedig tényleg csak az igazat mondom. – tárta szét a karját.
- Egye fene, elhiszem. – adtam be a derekam. Kiterítettem a konyharuhát is száradni és kész is voltam. Éljen!
- Meghívhatlak egy fagyira? – kérdezte Henry.
- Ilyenkor? Este negyed nyolc, hol árulnak még fagyit? Sehol. – értetlenkedtem.
- Fogadunk? – vigyorgott.
- Nem. – vágtam rá. – De mehetünk. Imádom a fagyit. – Nem sok reményt fűztem hozzá, hogy van cukrászda nyitva, de kellemesen csalódtam. Kellemes hely volt, rengeteg fajta sütivel, édességgel. Először választani se tudtam, végül kaptam egy egész kehelynyi fagyit, utána illedelmesen hazakísért. Jó fiú. Rabe még nem ért vissza, de nem izgatott annyira, biztos Logannel van. Nem volt kedvem még aludni így leültem olvasni.

Egyszer csak beront Rabe egy másik nővel. Megint bekavart valami. Felismertem Briet, a város vámpírúrnőjét.
- Mi történt veletek? – olyan voltak, mintha egy zsák hamut szórtak volna rájuk. Elmondták, hogy egy alak megölte Brie vámpírjait feltehetően bosszúból. Meg, hogy egy idegen vámpír megtámadott egy lányt. Valamit mondhatott a vámpírnő, mert Rabe láthatóan nem figyelt ránk.
- Rabe! Itt vagy? – lengettem meg a kezem a szeme előtt.
 - Igen, de el kell mennem. Logannek megígértem, hogy még visszamegyek. Elvitte azt a lányt egy templomba, akit megharaptak. Magyarázattal tartozom neki. Ne várjatok meg! – azzal el is rohant. Nem tetszett, ahogy lelépett, de nem tudtam utána menni, hiszen ott volt Brie. Aki tombolt. Fel-le járkált, mint a ketrecbe zárt vad. Fogadkozott, hogy megöli, bárki is tette ezt. Annyi halálnemet sorolt fel, hogy enciklopédiát írhattam volna belőle. Végül lerogyott a kanapéra majd sírva fakadt. Melléültem, és átkaroltam. Addig tartottam, amíg alábbhagyott a görcsös zokogás.
- Elsötétítek egy szobát neked, ahol pihenhetsz. Megfürdesz és alszol. Mit szólsz hozzá? – reméltem nem indul a gyilkos után. Egy ilyen erős mestervámpírt nem állít meg egy buldózer se, nemhogy én. Nem szólt semmit csak némán bólintott. Fölkísértem az emeletre, és amíg ő a zuhany alatt állt, én az egyik északi fekvésű szobában, feltettem pár plusz sötétítőt. Ellenőriztem, hogy biztos egyetlen darabka foton se juthasson be, ha felkel a nap.
- Mindent köszönök. – szólalt meg Brie az ajtóban. Látszott rajta, hogy a sírás és a gyász kimerítette.
- Egy barátnak mindent. – odaléptem hozzá és megöleltem. – Nem kérsz egy kis vért? – kérdeztem. – Eléggé elgyötört fejed van. – hát ez nem volt valami finom megfogalmazás, de legalább megnevetettem.
- Fölajánlod a véred? - hitetlenkedett
- Persze, szerinted miért mondtam. Nos kérsz? – húztam félre a hajamat a nyakamról.
- Tényleg megengedem. Vagy a véremmel van bajod? – láttam, hogy tétovázik.
- Nem, csak meglepődtem.
- Nos?
- Elfogadom. Köszönöm. – mondta. A hátam mögé lépett, és átkarolt. Vettem egy mély lélegzetet és felkészültem, hogy fájni fog. De nem fájt. Egyáltalán nem volt rossz érzés, sőt majdhogy kellemesnek volt mondható. Hatásos a vámpírbűbáj, ezt el kell ismernem. Hamar vége lett.
- Még egyszer, köszönöm. – mondta Brie, a száján még ott piroslott a vérem.
- Nincs mit. – vontam vállat. – Szép álmokat.
- A vámpírok nem álmodnak. – mosolygott.
- Akkor jó éjt… várj az se jó…. hmm … tudod mit, aludj jól. – vágtam ki végül magamat. Halvány kacaj-utánzatot kaptam jutalmul a bénázásomért. Otthagytam Briet és én is elmentem aludni.